Keresztyén villanykönyv

Az interneten - az egy-két értékes és élvezhető mellett - olvasható maláj úti beszámolók „bizonyos” perspektívákból íródtak: egyrészt azokéból, akik arról írnak, hogy milyen király volt ráját simogatni, több csillagos hotelekből bérelt autókban ilyen-olyan strandokra, éttermekbe furikázni, egyik szigetről a másikra repülni stb., meg hogy az a Qatar Airways micsoda gagyi légitársaság (amelyről én is írtam az indiai rész elején, csak kissé eltérően), valamint hogy mekkora paraszt a maláj…
Nos, később rátérek majd arra, hogy is van ez a valóságban.

A másik perspektíva a hátizsákosé, aki meg végig arról ír, hogy hol tudta letenni meg otthagyni a harminckilós hátizsákját, mert alig bírta cipelni. Azt nem értem, ha ennyire utálja a saját zsákját vinni, akkor mi a túrónak vitt magával két hétre ekkora batyut? Példának okáért az az okos hölgy, aki készségesen felsorolta nekem, hogy mennyi elengedhetetlen cuccot pakolt be - többek között fertőtlenítő kendőt, hogy letörölje az étteremben az asztalt maga előtt -, meg egy tonna egyéb „hasznos” dolgot, amelyeket én még otthon sem használok…

A lányok "szekrénysoraihoz" képest az én zsákom elég apróra sikeredett, öt kilóba minden belefért három hónapra, még egy mosóteknő is mosó géllel, meg egy jó nagy szúnyogháló az ágyam fölé, ami végülis nem kellett, meg jó pár felesleges dolog se, mint kiderült. Én is túlpakoltam tehát, legközelebb elég lesz egy háromkilós, még kisebb zsák. Szégyellem is magam, mert volt idő, amikor elég volt nagyapám hegedűtokját elvinni, vagy máskor anyám felmosóvödrét, abba belefért minden...

A legelső, ami feltűnt: egyetlen embert se láttam kutyát sétáltatni.
A másik: itt sem "trendi", hogy terrorista módon döngessenek a nők a kalapálós cipőjükben, ráerőszakolva az általuk keltett zajt mindenki másra. Pedig szerintem a nők legbelsőbb magánügyének kellene maradnia, hogy ki hányat lép! Vagy netán azt gondolja magáról, hogy ő egy nyolcvan kilós harkály, akinek az a dolga, hogy végigkopácsolja a járdát valamiféle hernyó után kutatva?
Magyarországon még mindig divat a nőknél ez az eszement kalapálás, meg a renyhe életmód miatti hájas hátsó is, amelyet minden esztétikai jóérzést félretolva mutogatni kell (sajnos így nemegyszer a hányinger kerülget). Alapvetően nem baj, ha ilyen az alakja valakinek, de ez másokra nem tartozik! Az itteni muszlim hölgyek rendkívül csinosak, de sajnos jól megszívták, mert csumára fel kell öltözködniük, meg plusz a fejkendő is rajtuk van - az állandó 32-33 fokban! Egy muszlim rendőrcsaj pl. egész nap így beöltözve állt a tűző napon, sőt, a fekete kapucnijára még sapkát is húzott.

A strandolás is ruhástul, kendőstül, talpig felöltözve történik, így mennek be a tengerbe!

Valami beteg, abnormális elme találta ezt ki így, ráadásul nem is fair, mert a férfiak a nők mellett papucsban, rövidgatyában, pólóban vannak!
Esténként látok kocogni muszlim csajokat ugyanígy beöltözve. Este is 28 fok van...
Szóval érdekes itt, mert ugyanakkor a kínai hölgyek meg rövidgatyában-pólóban vannak. Az indiaiak meg szintén másképp. Háromféle népség-vallás egy nemzetben.

A városi malájok elképesztően dolgos emberek, egész nap kalapálnak, fűrészelnek, fúrnak, faragnak, akár még éjjel is! Egyik este kilenckor elképesztő zajjal beindult egy légkalapács, a szomszéd nekilátott betonfalat bontani... Átrohanok megnézni, mit csinál, hát látom ám, hogy egy ajtónyílás van odarajzolva a falra. Kérdezem, ezt még ma éjjel akarja kibontani? A csávó néz rám értetlenül, hogy mi a baj ezzel? Mondom, az épületben lakik vagy ötven ember, szeretnének így este lenyugodni!
Még mindig nem értette, így folytatta a munkáját.
De a még érdekesebb az, hogy a többi lakót egyáltalán nem zavarta az eszméletlen zaj, amely tizenegyig tartott!
Itt ez a normális?

Jó sok szakadt, lecsúszott arc jön ide élni nyugatról, aztán itt teszik a semmit. A hostelen belül mezítláb kell lenni, minden a csöves életformáról szól: narkóznak piálnak rendesen, épületen belül, így szívom én is, pedig nem akarnám. Narkófüst meg Bob Marley képe mindenhol. Az egyik fújja a konyhában is, bele az arcomba.
(Akkor kire is lehetne mondani, hogy paraszt?)

A tetőteraszon ahol nyugisabb üldögélni magas a pad, hogy törökülésben lehessen asztalhoz telepedni. Na ez bejön.

Az utcán is rengeteg az orrba-szájba-fülbevasalt, agyontetkózott meg raszta hajú európai, szanaszét heverésznek az utcai éttermekben, nekik itt még sokkal olcsóbb az élet, mint nekünk.
Nagyanyám is tett orrkarikát a disznai orrába, hogy ne túrják a vályogfalú disznóól falát.
Hmmm. Trendi lett ez a vidéki feeling.

Egy hegy mélyén levő barlang-templomban jártam (Batu Caves), amiből messze fent a szabad égboltot látni. Itt aztán bő választék van normál és szelfizős majomból meg festett istenekből... Egy zsoltár jutott eszembe: " ...emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak."

A főváros után Melaka adott otthont egy ideig.
Istenekből itt is van bőven, s mint számomra kiderült, a szenteltvizet nem csak a katolikusok nyomják.

Hétvégén kirámolnak mindent az utcára, és olyan finom ételeket-italokat ehettem-ihattam amit sehol máshol... És tényleg fillérekért!
Nem úgy, ahogy egy szuper (magyar) idióta hirdeti: Filléres álomutazás a Bahamákra, CSAK 790 000 Ft!

George Town szegénynegyede cölöpökre épült. Az egzotikum mellett sajnos azt is kellett látni, hogyan zúdul innen a szemét és a csatornavíz a tengerbe.

Minden délután elmentem a móló végébe üldögélni, elmélkedni, vagy csak egyszerűen hanyatt fekve élvezni a tengeri szellőt. Sosem untam meg.

Egy itteni lakást és az összes berendezését szemlélve ismét el kellett gondolkoznom az európai kényeskedő nagy arcomon...
(Ha jól megnézed a képet, a tulaj ott fekszik hátul a szőnyegen.)
Hát mi az amim nincs meg? Van élő Istenem, hitem, egészségem!

A cölöpváros másik részében igen leleményes módon keresik az ott élők a kenyerüket, jól kihasználva az "egzotikus" adottságot. Ez ám az "innováció meg a marketing", mely szavak itt valósággá válnak az ilyetén "trendi" és üres szlogenek helyett!

A kínai újév később van, így idén két szilveszterem is volt! Egész nap olyan zenéket-táncokat hallhattam-nézhettem, hogy teljesen bezsongtam... Én, aki utálom a szilvesztert...

Estére felállítottak egy gigantikus oltárt amire mindenki letehette istenének az ajándékát. Volt ezen minden, drága márkás italok, pazar ételek, egész sült disznó, csirke, kacsa, gyümölcsök, csak az volt ezzel a baj, hogy ez az isten semmit nem élvezett ebből..., én meg alig tudtam visszafogni magam, mert ehhez az istenhez képest nekem lett volna étvágyam!

Ez volt a kedvencem, egy marcipán nemtudommin a tojás mellett villogott egy kerékpár hátsólámpa...:

Az egyik törzshelyem ennél a kedves néninél volt, aki ha már messziről meglátott előkészítette a székemet, s mire odaértem, már ki is préselte a cukornádat amit aztán kéjes arccal hörpintgettem.

A másik meg a teakészítő barátomnál, aki művészi módon keltette életre a nem mindennapos teát! Látványos mozdulatokkal egyik edényből a másikba öntögette, lazította, habosította, keverte majd simította el a teát tejjel, én meg szétélveztem magam az ízén!

Majd egy szép napon áthajóztam Langkawi szigetére. Itt éreztem magam a legjobban, ajánlom mindenki szíves figyelmébe ezt a csodálatos trópusi szigetet! Igazi vidéki hangulat, kedves maláj emberek, 26 fokos tenger, gyönyörű természet, nulla bunkó (csak néhány turista meg én). Sajnos itt van turista gettó, oda nyilván nemigen mentem...

Isten gondviselése naponta velem volt itt is.
Eléggé el voltam szontyolodva, amikor megérkeztem mert itt nincs busz, se semmi, amivel közlekedni lehetne. Eszembe jutott, hogy legalább egy mopedet kellene bérelni. Az első helyen elég magas árat mondtak, és közölték, hogy ne is próbálkozzak sehol, mert a magyar jogsim itt nem jó a 125 cc-s motorjaikra, kisebb meg az egész szigeten nincs. Sorolja nekem az a maláj a szabályokat, aki soha nem kapcsolja be a biztonsági övet az autójában, a gyereke a mellette levő első ülésen balettozik menet közben, vagy éppenséggel az ölében ül, és a dohányozni tilos tábla mellett cigarettázik.

Bánatomban ettem egy maláj ebédet amit előttem készített el a néni, mely elképesztően jól esett a sok rizs után!

Egy itt üldögélő öregúrral váltottam pár szót a témáról, aki azt ajánlotta, ballagjak el a kikötőbe, ott találok mopedet. Megfogadtam a tanácsát, és odamentem. Tényleg volt tonnaszámra! A tulajjal egyből megalkudtam, egy egész hétre elvihettem egyet potom árért, átszámítva pár ezer forintért. Nem vacakoltak a jogsimmal se, szó nélkül adtak 125 cc-s mopedet!
Egyből tele is tankoltam, 210 forintért (!!!), amivel egész nap motorozgathatok! Itt ennyire olcsó a benzin!
Mondanom sem kell, csak a nyugatról érkezett motorosok vezettek köcsög módon...

Mindazonáltal újra visszatért a vezetés öröme, amely az utóbbi években kiveszett belőlem a digitális ördögi kontroll miatt, amit szép szavakkal „Közúti ellenőrzés”-nek hívnak.
Ali baba rablócsapata gyenge kezdő volt azokhoz a modern Ali Babákhoz képest akik gátlástalanul lemészárolnak mindenkit. Mérlegelés nélkül, irgalmatlanul behajtják az irreálisan magas „büntetést”, még akkor is, ha az ember nem előre megfontolt szándékkal „bűnözött”, hanem kivédhetetlenül belesodródott egy adott forgalmi szituációba! Egy család megélhetése foroghat ilyenkor kockán, ám a „törvénytől” akár éhen is halhatnak, ezért bizony jó néhány esetben ez valahol gyilkosság, legalábbis lelkileg. Pedig a folyamatosan fogyó magyar családokat pont védeni kellene, nem éhhalálra ítélni. Vannak valóban demokratikus országok ahol nem a rablásból élnek, hanem a jövedelemhez képest szabják ki a büntetéseket. Ez a méltányos és korrekt.

Itt a szigeten jöttem rá – újra -, hogy egy szép magyar kultúrába hogyan keveredik a polyva. Legalábbis az látja ezt, aki sokat élt máshol is. Az utóbbi időben társadalmi, munkahelyi elvárás lett a savanyú uborka-arc, érzelemsivár, távolságtartó viselkedés, sokaknál a privát szféra tőlük öt méterre kezdődik. Óriási botrányt kavarhat, ha valaki kedves. Mert a delikvens műveltsége, intelligenciája mindössze egyetlen indokot ismer a kedvesség megnyilvánulására és rögtön felteszi magának a kérdést: „Vajon mit akarhat tőlem?”

A homo sapiensek világában a magyar nép nagy része - más, főleg természeti népekkel összehasonlítva - valahol az arrogáns, depresszív, vadbarom jellem irányába tendál (velem az élen, sajnos), s az igazi, őszinte kedvességet, közvetlenséget, életvidámságot nagy eséllyel csak akkor ismeri meg, ha elmegy Afrikába, Ázsiába vagy más országokba.
Tisztelet az üdítő kivételeknek (mint pl. a barátaim).
Ha valaki még mindig nem értené, miről beszélek, ballagjon el a legközelebbi állami ünnepi rendezvényre, és hallgasson bele abba az ordítozásba, fütyülésbe, amit a csőcselék produkál a kordon külső oldalán, még a Himnusz alatt is!
„Minden nemzet a jelleme szerint ünnepel. Valakiknek az az örömük, ha mások ünnepét megrontják. De bolond lyukból bolond szél fúj."
Akkor ki is a paraszt?

Nemegyszer elképesztő volt megtapasztalni, hogy amikor egy maláj laza mozdulattal elhajította az utcán a szemetet, és én ezt látva megcsóváltam a fejem, ő elszégyellte magát, felvette és bedobta a szemetesbe, majd megköszönte, hogy figyelmeztettem! Vagy amikor rászóltam, hogy itt tilos dohányozni, szó nélkül eloltotta a cigarettáját, vagy amikor hozzám ült az asztalhoz és megkértem, hogy ne gyújtson rá, még ő kért elnézést!
Nos, szabad elgondolkodni: Vajon a legtöbb magyar hogyan reagált volna ugyanezekre?
Akkor visszautalva ismét a bevezetőre: Kire is mondhatnánk, hogy paraszt?

Malaysia annyira olcsó ország, hogy többe kerül otthon lenni. Úgy is szoktam mondani: Én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy Magyarországon teleljek ki, mivel nincs annyi pénzem! Nyilván nem egy hétre gondolok, hanem három hónapra, de csak a repülőjegy miatt. Szóval a "fizetésemből" itt jobban kijövök!!!
Elég nagy szégyen ez európai országunkra nézve, egy ázsiai országgal szemben!
A maláj gazdaságot, jólétet szemlélve az az arcátlan kizsákmányolás sem stimmel, ami Magyarországon folyik, és hogy a sok gazember totál hülyének nézi a népet (tisztelet a tisztességes kivételnek!), a nép meg birka módjára hagyja! Természetesen bőven van magyarázat okos emberektől, de tény, hogy az iskolát végzett malájok többet keresnek átlagban, mint mi. Ugyanakkor harmadannyiba kerül az élet: egy liter benzin csak 130 Ft, 2-300 Ft-ért itt megebédelek, itallal együtt, és még sorolhatnám, mennyire olcsó itt minden a jövedelmükhöz képest, még egy magyarnak is!
Azt is csak Magyarországon lehet megcsinálni, hogy az Aldiban pl. jó néhány termék kétszer annyiba kerül, mint Ausztriában, ahol ötször annyit keresnek! Egyszer megkérdeztem a „managert” (manapság így hívják az üzletvezetőt), hogy lehet az, hogy ugyanazon termék nálunk a duplájába kerül? A válasz egyszerű volt és pontosan kifejezte mérhetetlen birka mivoltunkat: Itt ennyiért is el lehet adni!
Máskor beszélgettem egy McDonald’s-os vezetővel, és elmondtam neki, hogy nálunk pont a duplájába kerül a mekis kaja. Nézett rám, mint egy hülyére, majd kibökte: Ha itt kicsit is többe kerülne, senki nem jönne be! Erre én: Ha nálunk háromszor annyiba kerülne, mint most, ugyanúgy sorba állnának érte. Láttam az arcán, hogy nem érti, tényleg van a földkerekségen ilyen idióta népség?
Van: a magyar...

Itt is emberből van mindenki. A városban, mint bárhol, lelkileg könnyű eldurvulni. Sajnos jómagam is találkoztam itt élő indiai és kínai részéről nem éppen szép megnyilvánulással, de vidéken, ahol főleg malájok élnek, a csupa báj és kedvesség jellemző. Mindenhol, a fiatalok is, előre köszöntek nekem - csak úgy ismeretlenül is -, mindeközben a saját munkatársaim közül jó néhányan néznek át rajtam úgy, mintha nem is léteznék... Akkor ismét finoman írásom elejére utalva: Kire is lehetne mondani, hogy paraszt?
De ez világjelenség. Az emberek zöme itt sem köszön a hostelben, és nem a helyiek, hanem a nyugatiak. Pl. van egy dán taplóbagázs, akiknek konkrétan beleköszönök az arcukba, és még csak rám se néznek!
A helyiek másképp érthetetlenek. Pl. pénteken délután jön a vizesember, szétveri a budikat majd bezárja az ajtókat, kiteszi, hogy szerelés alatt, majd elballag. Itt voltunk egyetlen budival hétfő estig! Nem ám úgy jön reggel, hogy estére befejezze!
De ennél is érdekesebb, hogy vasárnap reggel meg hozzálát a helyi ürge szobát festeni, bömbölő „zene” mellett. Egész napra el kellett menekülnöm. Gondoltam, este kilenckor hazaballagok, hát még mindig üvölt a „zene”! Odasétáltam, letekertem, a csóka meg vissza. Este tízig bírtam, aztán mondtam neki, most már jó lenne lepihenni. A csóka nem értette, mi zavar, közölte, hogy még nem fejezte be. Kértem, hogy legalább az ótvar tuc-tuc-át halkítsa már le! Nem igazán vágta le, hogy minek, egy hostelben, tele vendéggel, vasárnap éjjel...

Nagyon sok helyen a járdát tükörsima járólappal burkolták, ami esőzéskor olyan, mint amikor az ónos eső megfagy: lehetetlen járni rajta. Egy zseni a főépítész! A járdarendszer nemegyszer felfoghatatlan, hol van, hol pedig egyszerűen nincs.
Sok helyen a zebra meg a virágágyásba torkollik.

Ez az ország egy paradicsom az amcsiknak, gondoltam én. Eszement légkondizás van a vonaton, buszon, boltokban. Kint 33 fok, bent 16 fokon fújják ezerrel. De igencsak elcsodálkoztam, amikor az egyik buszon úgy izzadt mellettem egy amcsi a 16 fokban, hogy még legyezte is magát. Hát nem tudom…

Egyre többen sajnos itt is idióták, összejönnek öten-hatan, és mind a saját mobilján "maszturbál", még evés közben is! Ismerős? Remélem te nem ilyen zombi módon élsz!

Bárhova megyek, szinte mindenki őszintén belemosolyog az arcomba, és kedvesen elbeszélgetnek velem. Nem egyszer maguk mellé ültetnek, megkínálnak, meghívnak ebédre, vacsorára! Egy érzelmileg hátrányos helyzetű ember számára elképzelhetetlen ez a közvetlenség és kedvesség. Egyszer vettem egy útszéli kis bodegából jó néhány, helyben készített és sütött, mindenféle ízű tésztából készült golyócskákat, majd megdicsértem az asszonyokat, milyen elképesztően finom ételek ezek. Amikor meséltem nekik arról, hogy mi, akik a nagy nyomorúságban élünk, gyárakban vegyianyaggal, tartósítószerrel teletömött, fagyasztott tésztából sült hányadékokat eszünk, a sok dicséreten annyira meghatódtak, hogy adtak még egy jól megtömött zacskóval a finomságokból!

Itt ettem aznap kifogott tengeri halat is és alig hittem el, hogy ez ennyire finom is lehet! Totál más íze volt mint a fagyasztottnak!
Egyébiránt attól is ilyen élhető és emberközeli ez az ország, hogy az út mentén rengeteg olyan hely van, ahol fillérekért lehet enni friss alapanyagokból, helyben készült "bio" kaját! A "Street food"-nak itt évszázados hagyománya van.

Itt nem az aljas lehúzásról szól a „Street food” mint sajnos nálunk ahol egy hamburger 1990 Ft, amelyért ráadásul hosszú sorok kígyóznak... Érthetetlen... De mint tudjuk, ilyen "innovativ" néven a gagyit is el lehet adni!

Mindannyiszor elgondolkodom, hogy emberek mennyire igénytelenek tudnak lenni amikor a piszok drága, mesterséges ízű, totál egészségtelen élelmiszeripari "remekműveket" eszik. Vajon mitől ennyire trendi ez a zombikaja, miközben minden második magyar a zabálásba hal bele?

De térjünk vissza. Egyik alkalommal elballagtam egy utcai étterembe ebédelni. Körbe néztem, hogy ki mit eszik, mert különben nem tudtam volna, mit kérjek, mert malájul volt kiírva. Egy jól szituált házaspár kajája jól nézett ki, ezért megkérdeztem, mit esznek? Megmondta a férfi - de malájul. Látták az arcomon, hogy nem jutottam előrébb, ezért odanyújtottak egy falatot. Megköszöntem, majd megrendeltem én is a kajámat, és a szomszéd asztalnál ültem le. Erre odaszólítottak magukhoz, hogy ezt is kóstoljam meg, meg azt is, meg amazt is. Ketten voltak, de legalább négy emberre valót rendeltek, úgyhogy volt bőven. Mire megjött a kajám, majdnem jóllaktam. Rendkívül kedvesek voltak, végig nyomták a dumát malájul, angolul nem tudtak. Illedelmesen megköszöntem és visszafordultam az asztalomhoz enni. Már majdnem végeztem, egyszer csak odajött a pincér és közölte, hogy az a házaspár, amelyik éppen távozik, kifizette az én ebédemet is. Kiesett a kaja a számból a csodálkozástól, nagyon megköszöntem a házaspárnak, de ők csak mosolyogtak és tolták kedvesen a malájt...

Tanulgatom én ezt az életet... Hálás vagyok Istennek, hogy ismét tehettem!