Keresztyén villanykönyv

Nem is olyan régen még azt hittem, hogy nem lesz több beszámoló. Isten azonban másképp gondolta. Mint mindig. Így az Ő, és a British Airways különleges ajándékaként január közepén ismét útra kelhettem. Ezúttal Polinézia egyik mesésen szép szigetére: Oahura.

Chicagóban megálltam egy napra Joe-éknál, hogy rákészüljek a nagy útra. Másnap, annak ellenére, hogy mínusz tíz fok körül volt, nyári ruhába öltöztem. Amikor a repülőtéren kiszálltam a fűtött autóból, igencsak belém fagyott a szusz. A repülés alatt gyönyörű, tiszta idő volt, és igen nagy élményt nyújtott, hogy felülről kristálytisztán láthattam a Monument Valleyt, majd a Grand Canyont. Nem is olyan régen ugyanezen a tájon jártam, csak odalent. (Lásd az előző beszámolót!)

Ismét egy beteljesült álom, mert ifjúkoromban rengeteg útleírást olvastam a csendes óceáni szigetvilágról, ami vágyat ébresztett bennem, és felnyitotta az értelmemet is. Eszméletlen, soha nem érzett virágillat fogadott, és káprázatos nyár!

Minimális információval érkeztem, de hála a hobó éveimnek, hamar feltaláltam magam. Egyenesen Waikikibe, a világ egyik leghíresebb tengerpartjára buszoztam valami szállás után nézni. Hamar találtam is egy igen különös „szállodát”, majd a zsákomat otthagyva sétára indultam a tengerparton. Sokkhatás...

Éppen hogy csak nem hajigáltam el magam - a beláthatatlan következmények miatt -, olyan naplementét láttam. A parti korzón beindult az esti élet oly módon, hogy itt is, ott is hula-hula táncosnők kavarták a levegőt, általam soha nem hallott dallamokra. És ez még semmi, mindegyik táncosnő megállás nélkül mosolygott, és igen élvezte a táncot. Ritkán látni ilyesmit, mármint hogy valaki élvezi is, amit csinál. Én szintúgy rendkívüli élvezettel hallgattam, és néztem. Hosszú idő után újra tudtam mosolyogni, őszintén és a lelkem legmélyéről. Nem humorest volt ez, hanem maga az Aloha. Egy teljesen új érzés.

Az olcsó szállásnak aztán igen hamar éreztem az ízét is: összezárva egy kb. 150 kilós őslakossal, aki nem bírt elaludni. Először a TV-t kapcsolta be, erre elszundikált. Ezt kivárva kikapcsoltam a készüléket, gondolván, hogy végre aludhatok én is. De ahogy egyre mélyebben aludt, úgy kezdett el „feléledni”, egész éjjel ordítozott álmában, és hihetetlenül horkolt, ha ez a szó egyáltalán fedezi a hallottakat. Az igen vékony falaknak köszönhetően végig asszisztálhattam a szomszéd szoba összes „rezzenetét”' is. Másnap reggel a pofa széles vigyorral kérdezte, hogy jól aludtam-e?

Honoluluban egy gyönyörű, füves parkban letelepedve megreggeliztem. Az előző napi mínusz 10 fokból érkezett testem-lelkem igencsak jól érezte magát. Ez ama katarzis, amit akkor érez az ember, amikor a hóból-fagyból pár óra múlva a kellemes nyárba és illatba csöppen! Miután elintéztem a formaságokat az irodában, pár perccel később - immár a szigetre szóló ingyenes kempingengedély boldog birtokosaként - elindultam a sziget túlsó oldalán lévő partra, Bellowsra, ahol a tengerparton szintén káprázatos naplemente fogadott. Itt sátoroztam pár napig. Gyönyörű, tiszta reggelre ébredve élveztem az ingyen kemping meglepően tiszta budiját, amelyben WC-papír is volt. Egy dolgot azonban hiányoltam: a WC-s nénit! Az egész szigeten igen szép és tiszta budik vannak (WC-papírral!), és sehol nem kérnek érte pénzt!
Vállamra akasztottam a fényképezőgépet, és elindultam a homokos parton. Ilyen bársonyos homokot eddig soha nem éreztem a talpam alatt, pedig számtalan homokos parton sétáltam már.

Jó egy óra múlva elértem az országutat, de addigra csíkosra égtem. A fényképezőgép pántjának fehér nyoma a mai napig emlékeztet arra, hogy nem álmodtam az egészet. Az autóstop, amellyel továbbjutni szándékoztam, sikeresen végződött: egy lady vett fel, aki innentől kezdve a gondozásába vett. Ez itt a polynesian hospitality (polinéz gondoskodás). Egész nap autóztunk a parton, végig rengeteget fényképezve, majd a Hanauma Bay pálmákkal körülvett korallöblében búvárkodtam egyet. A halak itt igen „lazák”, nem zavartatták magukat, szinte hozzám érve úszkáltak (avagy fordítva). Az öböl gyönyörű zöld, virágos parkjában letelepedtem egy padra, és leírtam eddigi élményeimet. Közben sosem látott madarak sétálgattak mellettem. Az egyik le is kakált, de kultúr- madár lévén szárazat, így csak lepöcköltem az ajándékát. Ügyes munka! Estére meghívott a lady egy thaiföldi étterembe, ahol meg kellett tanulnom két fadarabbal enni.

Másnap reggel ismét stoppoltam, és megint egy idősebb hölgy vett fel. Ez a mamika is megadta a telefonszámát, mondván, ha bármi bajom van, hívjam fel. Ez itt egy teljesen más világ, majdnem mindenki kedves és vidám. Van is rá okuk, hiszen télen-nyáron egyformán 26-28 fok meleg van nappal, éjjel „lehűl” 24 fokra. Soha nincs se hideg, se forróság. Rendkívül tiszta a levegő és különös zamata van. Amerikát csak úgy hívják: Mainland.

Majd újra Waikikibe mentem, ahol egy hosszú séta után beültem az egyik legelegánsabb szállodába, a Sheratonba, ahol a pasik karvastagságú szivarokat szívtak, mint a filmekben. Nosza, átadtam magam én is a spontán urizálásnak. A helyzethez illően egy elefántnyi fotelban terültem el, persze szivar nélkül. A vendégek közül abszolút nem lógtam ki, mert itt nincs kultúrbetegség, hogy csak öltönyben-nyakkendőben szabad megjelenni… A gyerekek, de a felnőttek is csak úgy fürdőruhában rohangáltak odabent. A zenekar közben lágy hawaii zenét szolgáltatott.

Később egy benzinkútról telefonáltam a ladynek, hogy jöhet értem, mivel erre az estére meghívott egy barbecue partira. A benzinkutas magától értetődően megengedte, hogy onnan telefonáljak. És hogy ezért nem kért pénzt, azzal totál lehengerelt, mert teljességgel elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez valahol megtörténhet, el is csodálkoztam rendesen.

Másnap reggel megnéztem Pearl Harbourt, majd a kínai negyedet, ahol igencsak meghökkentő látványban volt részem: a húsboltban nem volt hűtő, csak úgy kirakták az asztalra az árut, az eladó pedig egy légycsapóval kergette a cuccról a legyeket. De ez még semmi: vásároltak is tőle! A levegőt harapni lehetett.

Este egy másik, még szebb táborhelyre mentem, ami első osztályú és szintén ingyenes volt, és közvetlenül a parton terült el. A langyos éjszaka után a már „szokásos” napfelkeltét ámulhattam végig, ami nem volt különösebben megerőltető, mert tél lévén a Nap reggel hétkor kel. A part mentén végigbuszozva elmentem a sziget legszebb völgyébe, Waimeaba, ahol egy vízesés is található. A hihetetlenül szép virágok, egyéb növények és fantasztikus illatok között még egy függőágy is fel volt kötve, amibe azonnal belevetettem magam. A vízesés kb. hatemeletnyi volt, ennek a tetejéről ugráltak le a legények a mélybe. Egész nap ott ájuldoztam, egyszerűen nem bírtam onnan elmenni. Egy kis ízelítőt kaptam a Paradicsomból!

Este, amikor visszaértem a kempingbe, sokat beszélgettem az ott lakó őslakosokkal. Elmondták, hogy azért élnek sátorban, mivel a kemping ingyenes, így nincs semmi rezsijük. A kaját pedig a különböző gyülekezetektől kapják. Iszonyúan élvezik ezt az életstílust. Rögtön meghívtak enni maguk közé.

Találtam egy napozógyékényt, így hát én is odafeküdtem a tengerpart fövenyére, a pálmafák alá, figyelni az embereket, akik virággal a nyakukban sétálgattak. Egyszer csak kivonult a közeli nyugdíjas otthon összes lakója - ki gyalog, kit toltak -, és egy ingyen koncertet rögtönöztek: zenéltek, táncoltak, énekeltek. Nem bent savanyodtak, és mentek egymás agyára.

A közérzetem egyedülálló. Eddig sok helyen éreztem már magam otthon és jól, de így még sehol. Hihetetlenül jó érzés, hogy nincs ellenőr, igazoltató rendőr, és főleg izomagyú, fülbevalós, kopasz, atlétatrikós pasik, na meg patacipős - vagy tűsarkos - „kirakom az összes alakom” nők. Itt másról szól az élet! Aki olyan lelkiállapotban érkezik ide, hogy fogékony a szépre, jóra, az más emberként mehet el innen. (Már ha el bír menni!) Aki sokáig csak keleti irányba mozdulhatott ki, nehezen értheti ezt meg. Ám éppen azért írom le mindezt, hogy más is lássa, nem a mocsok, a szemét, az igénytelenség és a fent felsorolt dolgok az élet normális menete! És nem a szürke a legszebb szín! Mert hiszen ami belül van, olyan a környezet is! És ez nem csak pénz kérdése!
(Nyilván, itt is emberek élnek, tehát semmi sem tökéletes... )

Találkoztam már nem egy atyafival, aki agyon dolgozza magát, és a családját is, meg a tinédzser gyerekeit is beleerőlteti ebbe a hajszába. És bemagyarázza, hogy a sok munka miatt nem mehet a gyerek egy táborba se. A számon a kérdés: mikor élvezed a családodat, a munkád gyümölcsét, az életed szépségét? A természeti ember csak annyit dolgozik, amennyire aznap szüksége van, nem hajtja hülyére magát. Ezt nekünk nehéz elképzelni. Nyilvánvalóan a magyar munka-, és nyugdíjrendszer egy „kicsit” változtatott ezen az ősi állapoton. Mi egész életünkben a rendszerért élünk, s fizetés helyett „zsebpénzt” osztanak...

Egyszer sem éreztem, hogy lemaradok valamiről, nincs az a nyomulás, tiprás. A McDonald’s-ban is csend van, csak a szökőkút diszkrét csobogását hallani. Nincs az a nyomatós őrület, zene címén.

A busz eleje leereszkedik, hogy az idős ember könnyen be tudjon szállni, sőt, ha egy tolókocsis ember jön, akkor még az alsó lépcső ki is csúszik, arra ráhajt a tolókocsi, majd beemelik a buszba, ahol külön helye van. Ez jó néhány percet igénybe vesz, de mindenki türelmes, és a még felszállók lent várják mindezt végig. A leszállást az ülésről lehet jelezni, és ha már teljesen megállt a busz, csak akkor áll fel az utas a helyéről, hogy leszálljon! Ez így van a nagyvárosban is!

Másnap irány a Polynesian Cultural Center (Polinéz Kulturális Központ), ahol Szamoa, Új-Zéland, Fiji, Hawaii, Marquesas, Tahiti, Tonga szigetek életét, kultúráját, zenéit, táncait, öltözködését, főzési szokásait ismerhettem meg. Hihetetlen élményt nyújtott egész napra, totál kiütött. Elképzelhetetlenül nagyra nyitotta szemem-szám, és ez a nap is csiszolta a világlátásomat, a felfogásomat! Lehet egészen közel élni Istenhez - és nem csak lelkileg -? Aki nincs vallásos, „keresztyén” misztifikációba burkolva, agyoncivilizálva?

Ösztönös vonzódásom eddig is volt a természeti népek iránt. Sokat formált rajtam az ifjúkoromban olvasott „Fatu Hiva” című könyv Thor Heyerdahltól, amiből most személyesen vehettem ízelítőt! Ettem főtt tápióka gyökeret, amely hatásában tízszer felülmúlja a babét. Igen hamar és hatásosan aktivizálódik, így szó szerint „szelek szárnyán” haladhattam tovább. A mögöttem jövők hullottak, mint a legyek.

Igazán jó érzés volt, hogy másnap reggel a Kualoa parkban így köszöntöttek a sátorlakók: „Jó reggelt, Xony! Hoztunk neked kenyeret, mert a múltkor említetted, hogy szeretnél venni.” Mindezt a „hajléktalanoktól”! Az is igen jól esett, hogy amikor stoppoltam, és beszálltam, így köszöntöttek: Hi, Xony! (Ő már egyszer felvett.)

A lady ismét értem jött autóval, és egész nap kirándultunk. A reggelit egy hatalmas hullámokkal ostromolt sziklás parton költöttük el, majd a Turtle Bayben (Teknősbékák öblében) búvárkodtam egyet.

Valaki azt mondta, sokat mosolygok - volt rá okom bőven -, és megkérdezte, álmomban is szoktam-e? Szerintem igen, de még sose keltem fel megnézni magam…

Ettem egzotikus gyümölcsöket is, az árus megkínált ebből-abból. Teljesen más a banán íze, csak külsőre hasonlít arra, amit máshol (pl. Magyarországon) ezen a címen adnak. Most már tudom, milyen a banán valójában. Itt a fáról egyenesen az asztalra kerül a többi gyümölccsel együtt, nem három hete szedték le, tehát nem a repülőgépen meg a hűtőházban érlelődött, hanem végig a napon.

Tovább sétálva a Sunset Beachen vártam a naplementét. Lassan megtelt a part üldögélő emberekkel, mert itt minden este leáll ilyenkor az élet. Lenyűgöző, sosem látott színek, ráadásul odakint, az óceánon éppen volt egy kis zápor is, ami végképp különlegessé tette a dolgot, mert a Nap alatta sütött, majd bukott le.

Éjjel a csillagok ámítottak el: mivel itt nincs fényszennyeződés - az óceán közepén vagyunk -, kristálytisztán látni minden csillagot és a Holdat.

Vasárnap reggel, mivel a hungarian boyt (a magyar fiút) már mindenki ismeri a parton, két sátoros család is megkínált reggelivel. Már megint a „hajléktalanok”...

Egyszer benéztem az egyik úri boltba is. Nem kellett volna! Egy pénztárca átszámolva 40 000 Ft-ba került... Akadt ott bőrönd is, képzeld el annak az árát!

A dove nevű madarat végre nem szappan formájában láttam. A nagyságát tekintve veréb és galamb között lévő aranyos kis madár olyan bátor, hogy a kézben tartott szendvicsből csipeget. A rengeteg kicsi kolibri meg végképp aranyos csapat!

Az utolsó napot Istennel töltöttem, és azon tűnődtem, hogy Európa majd összes országa, Amerika legtöbb állama, Új-Zéland, végül Ausztrália után most miért vagyok a Föld túlsó oldalán, a Csendes-óceán kellős közepén, egy paradicsomi szigeten? Látva az itteni életstílust, többek között arra jutottam, hogy az Ördög rengeteg embert tőrbe csalt már a civilizáció, a fejlődés és különböző eszmék címén. Itt van például a szegény, meggyötört lelkű-életű magyar nép. Rohangálunk „ész nélkül”, mint egy megzavart hangyaboly, állandóan attól félve, hogy lemaradunk valamiről, miközben pont a legfontosabbról maradunk le: az élet Istentől adott, jó értelemben vett élvezetéről! Őrült tanulás-munka, mindent és mindenkit félretolva, karrier, autó, ház, háztartás, „életszínvonal”, iszonyatos, értelmetlen gürcölés. Ez lenne az élethez való helyes és értelmes hozzáállás? Mindenképpen „muszáj” ezt csinálni?
Nyomorult élet, haldoklásnál nem sokkal jobb.

"Jól" tegyünk, ne "sokat"! Ne a kevésre nézzünk, hanem Isten teljességére!
Isten álmában is ad eleget az Őt félőknek!

A felsorolt dolgokba egymást hajszoljuk bele - környezeti hatásként, elvárásként -, isteni mértéktartás és rend nélkül. Alapjában véve ezek mind normális dolgok lennének, de egyáltalán: mi a normális? Ki mondja meg?

Annyi bizonyos, hogy nem nekem kell megadnom erre a választ. Én csak azt írom le, amire jómagam jutottam, mivel itt választ kaptam jó néhány fel nem tett kérdésemre is.

Adjon hálát az az atyafi, aki nem állandó rendőri zaklatások, -pofonok közepette nőtt fel; akit nem akarnak minden nap belenyomni a budapesti aszfaltba; aki garázsban tarthatja az autóját, és nem azzal a gondolattal ébred minden reggel, hogy ott áll-e még a háza előtt? Adjon hálát, ha csak szép emlékei és pozitív életérzései vannak a múltjáról és a jelenéről! Nekem is vannak - most már egyre több -, és Isten kegyelméből élek napról napra. Nem haragszom én senkire…

Az azért elgondolkodtató, hogy miért kellene nekünk egyformán látnunk és éreznünk? Az én élethelyzetem nem átlagos, tehát olyan extrém dolgokon mentem keresztül, amelyeken a legtöbb ember nem.

A saját életemről - és főleg a jövőmről - szintén sokat töprengtem, bár ez igen nehéz témának bizonyult...

Este a lakóparkban ismerős arcok köszöntöttek, a boldog hajléktalanok. Izibe meghívtak ott a padon egy tengeri hallevesre, egy pörköltre rizzsel, krumplival, céklával, amit torta zárt le, hideg japán üdítővel. Egy pillanatra a Keleti pu.-ra képzeltem magam. Mikor jutunk mi el odáig, hogy a hajléktalanok fognak kajával kínálni másokat?

Isten másnap reggel újabb mesés napfelkeltével vigasztalt meg. Fájó szívvel hagytam el a sziget leggyönyörűbb parkját, amelyet gondozott pázsit borít, virágok és pálmafák tarkítanak. Ittlétem ideje alatt egyfelől a tenger, másfelől a vulkanikus hegyek öleltek magukhoz. A különféle illatok szintén egyedülállóak. Ez a szépség, valamint a nyugalom, és a csend nagyon fog hiányozni a testemnek, de főleg a lelkemnek!
Búcsúzásképpen egy méteres teknősbéka integetett, amely a part mellett úszkált.

Mindezeket a szívembe zártam, és remélem, nem csak őrzöm, hanem életem további részében meg is élem majd az itt szerzett tapasztalatokat, élményeket, mivel reám nézve ez az út is Isten tervében szerepelt!