2004-2005,
Hawaii
Aloha és aloha Isten
kegyelméből!!!
Íme, harmadszor is
megérkeztem
Polinéziába, Oahu szigetére, erre a gyönyörű helyre! S most, hogy ezen
a
november végi huszonhat fokos esti melegben csodálom a telihold fényét,
amely
visszatükröződik az óceán felszínéről, s miközben a tüdőm nem tud
betelni az est
illataival, el kell gondolkoznom azon, hogy kerültem megint
ide???
Olyan volt, mint egy
szülés
ideutazni, de ahogy az anya azonnal elfelejti a fájdalmakat, amint
megpillantja
a gyermekét, úgy voltam vele én is.
Ferihegyen
a kiviteli nyilatkozatba szépen beírtam, milyen dolgokat
viszek ki az országból (diaporámás cucc), mert ez ennek a rendje.
Legszívesebben még
a zoknimat is felírnám, mert visszautazásnál nem egyszer kipakoltattak
azt
lesve, mit kobozhatnának el csempészés vétségének/bűntettének alapos
gyanújával. Ez
a "dolguk", de amikor egy rakás itthonról kivitt értéktelen dologra,
meg
a tizenhat éves keletnémet
fényképezőgépemre is rábökött, "hogy ez itt marad", akkor azért
elgondolkoztam... Nem jött be neki, mert hála
Istennek nem hittem kiutazáskor a kollégájának, aki azt mondta, "ó,
ezeket nem kell
felírni!". Én akkor mégis felírtam mindent, jól ismerve őket...
A listám végére ez alkalommal a vámos elfelejtette odaírni, hány tétel
szerepel a
papíron, ami azért gond, mert „utólag bármit odaírhatok”, és máris
megvan „az
esemény” visszautazáskor, ő pedig kaphatja a következő kitüntetését, én
meg
az egy-két évi meghurcoltatást. De észrevettem, és újat írattam vele.
Az
igen
tisztelt vámosok közül néhányan az életüket tették fel arra,
hogy tisztességtelen módon hozzák kellemetlen helyzetbe, avagy küldjék
bíróságra, esetleg börtönbe az ártatlan kisembert, önmaguk
előmenetelének
érdekében, s mert jutalmat kapnak érte...
Nyomorult élet ez,
haldoklásnál nem sokkal jobb. A hazug nyelvvel gyűjtött kincsük
elszálló pára a halál ösvényén...
Nos, megkaptam ezt az
útravalót, hogy még hosszú ideig
emlékezzem,
melyik országhoz is tartozom, pedig szívesebben emlékezem másra: ott
volt velem
gyermekeim, barátaim-testvéreim meleg szeretete, amely bőven elég lett
volna.
Tegnap, ahogy fetrengtem a tengerparti homokban és napoztam is kicsit – mert eléggé sápadt vagyok az itteniekhez képest –, ismét csak csodálni tudtam, milyen gyönyörű kék az ég, hogy minden zöld, nyílnak a virágok, meleg van, csivitelnek a dove-ok (kicsi madarak). Az esti sós levegő megnyugtatta mocsokkal teli városi tüdőmet, amely itt újra ki fog tisztulni! Mert holnap is ilyen idő lesz, meg holnapután és azután, és azután is. Nem bánnám, ha Jézus innen ragadna el!
Ma hálaadás napja van itt, s ebből az alkalomból amolyan polinéz módon sütnek-főznek. Imuban sült madarat és ulut ettünk (sütve kenyér íze van ennek a gyümölcsnek), édes yam gumóval, sült ananásszal, meg egyebekkel. Ez úgy készül, hogy a férfiak… Igen, a férfiak. Ez régi hagyomány errefelé, mivel ők értenek a tűzgyújtáshoz. Az asszonynak ugyanez a művelet két napig tartana, ezért csinálja inkább a férfi, mielőtt éhen halna. Szóval a férfiak ásnak egy nagy gödröt a földbe, amiben hatalmas tüzet raknak. A parázsra lávaköveket helyeznek, amelyek igencsak felmelegszenek. Banánlevélbe csomagolják a sütnivalókat, az egész kupacot beborítják újabb banánlevelekkel, arra pedig több réteg vászon kerül. Így hagyják egy egész napig. Az így elkészített ételeknek különleges ízük van.
Amikor tavaly itt voltam,
hoztam magammal egy kis fejhallgatós rádiót, esténként azon „füleltem”.
A hawaii
zenén túl hamar felfedeztem az itteni keresztyén rádióadást is: The
Fish (A
Hal). Ez amúgy egész nap szól. Amikor az ember effélét hallgat,
kíváncsi a
beszélőkre, vajon hogy néznek ki, hogy néz ki a stúdió, legalábbis
engem mindig
izgatnak ezek a kérdések. Isten –így egy év után– megengedte, hogy a
„függöny
mögé” kukkantsak. Ma, vasárnap este a „The Gospel Connection” adása
van, és a
műsorvezető –egy idősebb fekete pásztor, akit már tavaly óta ismerek–,
meghívott egy beszélgetésre a „The Fish” rádióstúdiójába, az élő
adásába.
Rendkívül izgalmas egy
olyan műsorban részt venni, ami nincs előre felvéve, kikozmetikázva. A
stúdió
közel van Honolulu belvárosához, és oda belépve a legmodernebb
digitális
technikával találkoztam. A pásztor igen kedves ember, vagy ezer magával
hozott
gospel-CD közül szokott spontán módon válogatni, s közben élő
telefonhívásokat
fogad, a vendégeivel beszélget, leveleket olvas fel. Amíg szólt a zene,
a
laptopomon megmutattam neki az elmúlt nyáron -különböző magyarországi
keresztyén
találkozókon- készült képeket, amelyeken hangtechnikusként lehettem ott
(Ez az a
nap, Csillagpont, katolikus és református találkozók az Arénában).
Utána
sokat beszélgettünk erről,
majd amikor a nevemet hallottam, hogy itt ül Sándor a stúdióban, és mi
minden
történik Isten dicsőségére Magyarországon, eszembe jutott az az egy
évvel
ezelőtti éjszaka, amikor itt a sátramban először hallgattam ezt az
adót. Az este
folyamán olyan jót beszélgettünk, hogy feladatot is kaptam tőle. Az
eddig
elhangzott adásaiból ki kell válogatnom az érdekes beszélgetéseket, és
egy CD-t
kell készítenem belőlük, később majd felhasználja ezeket az Internetes
műsoraiban. Ezen kívül csendesen megjegyezte, hogy a továbbiakban
szívesen látna
a stúdióban, mert egyedül nem győzi...
A mai melóm egy ház
körüli
munka volt. A gazda említette, hogy segítségül összegyűjthetném azt a
pár
levelet ottan. Messziről annak is látszott... Ám háromnapi meló után
már világos
volt számomra, hogy amióta ember betette a lábát ebbe a kertbe, azóta
nem volt
összegyűjtve az avar. Az a pár takarta a többit, ami már oda volt
rohadva (azé'
nem zöldellett!). Tíz hatalmas zsák ótvart szedtem össze, mire
kilátszott végre
az anyaföld.
Délutánonként rendszeresen leballagok a sziget legszebb
tengerparti parkjába sétálni, fürödni, álmélkodni, élő hula-hula zenét
hallgatni, naplementét bámulni, meg ilyesmi. Ma a séta volt soron a
hihetetlenül
gondozott fűben, ami közvetlen a homokos part fölött terül el. Körben
pálmafák,
virágok –hihetetlen illatok–, papagájok. A pázsit olyan, mint valami
bársonyszőnyeg, egyszerűen muszáj levenni a papucsot, mert bűn lenne
abban a
gyepre lépni, hisz elvenné a fűszálak érintésének élményét. Ezen az
estén
különös kis csapat állt egy füves dombocskán a pálmafák alatt: esküvő
naplementében. A násznép, ahogy ilyen időben illik: mezítláb, rövid
gatyában,
napszemüvegben. A lelkész nagyon lelkes volt, olyannyira, hogy a
ceremónia
közben kimelegedvén könnyített az öltözékén: egyszerűen leoldotta a
nadrágszíját, és ledobta maga mellé a földre, majd lazán folytatta az
esketést.
No, itt már leültem, és tisztes közelségből bámultam az eseményeket,
miközben
el-eltűnődtem. Jó néhány esküvőn részt vettem már, olyanon is, ahol a
násznép
némely tagja igencsak kapatosan érkezett a templomhoz, s mielőtt
beléptek volna
Isten házába, még a templomajtóban kihányták magukat –mégiscsak volt
bennük
tisztesség, hogy nem a padok közé rókáztak-, de olyan is akadt, aki be
sem
ment, kint húzatta magának a cigánynótákat. Aztán voltam „szent”
esküvőn is. Ez
meg dögunalmasnak bizonyult, és olyan hosszúra nyúlt, hogy az már vétek
volt
minden egészséges ülepű ember számára. A tes'vérek és a násznép
beleadott
apait-anyait, s annyi vers, köszöntés és miegyéb hangzott el, hogy má'
csak azon
járattam az agyam, aggyák má' össze szerencsétleneket, osztán
szabaduljunk
innét! No, ezek nyilván csak példák, de én már csak ilyen vagyok, hogy
ezt
leírom.
Szóval,
kellemes kis
esküvő volt ez itten, a végén az ifjú pár polinéz szokás szerint
összedörgölte az orrát, s közben a napkorong is odadörgölődzött a sima
víztükörhöz... Valahol a Föld túlsó oldalán most van reggel.
Azért nem semmi, ahogy
Isten gondoskodik az Őt félőkről! Azon túl, hogy ránk pazarolja
szeretetét az Ő
Fiában, lám, még luxusra is telik!
Történt ugyanis, hogy betehettem magam egy luxus Chevroletbe, aminek a teteje felnyithatós, és belül minden zümmögős, ami csak kell. Most ezt használom itten, Béla jóvoltából. Kicsit más, mint a múltkori Honda. Iszonyúan élvezem a száguldozást, és a szabadon áramló levegőt. Természetesen mindig lehajtom a tetőt, s közben szól a hula-hula zene a rádióból. Jól kifésüli a sérót egy ilyen menet!
Itt ülök a szép kis napsütötte szobámban, hogy ezen írással megosszam veled az élményeimet, benyomásaimat, mert az életünk attól szép, hogy megosztjuk másokkal! Az ablakom a pálmafákra néz, s ha kilépek az ajtón, a hegyeket látom. Sosincs két egyforma látvány. Reggel arra ébredek, hogy besüt a nap, miközben a madarak ezerrel énekelnek, este a felhők vöröses színpompájában mélyülhetek el.
Eszembe jut, hogy nem is
olyan régen még csak képeslapot tudtam küldeni a messzi tájakról, ami
vagy tíz
nap múlva érkezett meg. Válasz persze semmi, mert a képeslapra nemigen
szoktunk
válaszolni. Most itt van a kezemben a mobiltelefon. Szintén nem is
olyan régen még
tíz (!!!) évet vártam a vezetékes telefonra, s végül akkor kötötték
volna be akkori lakásunkba, amikor már kezdett fújdogálni a változás
szele, így
csupán annyit mondtam nekik: most már kenjék a hajukra. Amikor innen
elküldök
egy SMS-t, kb. három másodperc múlva már meg is érkezik a jelentés,
hogy
„elküldve”. Elképzelhetetlen, hogy az üzenet ennyi idő alatt megkerüli
a Földet,
landol a telefonodban, az visszaküldi a jelentést, ami a Földet újra
megkerülve,
megérkezik a telefonomba. Tudom, hogy ez műholdas téma, de így még
izgalmasabb,
hiszen a jelnek fel kell jutnia odáig, meg vissza. Ez még nagyobb
távolság.
Három másodperc alatt... A kis laptopom is csak egy picike, antennás
kütyübe van
bedugva, mert a vezetékes internet már nem divat. A tavalyi
írásom kicsit körülményesebben íródott, mivel a honolului, később pedig
a
szomszéd faluban működő egyetemre kellett elbuszoznom minden egyes
levélírásért,
ahol órákat kellett állnom (szék ugyan nem volt, de ingyen
használhattam a
gépet), majd összeestem. Most meg fotelból netezhetek, amikor csak
akarok,
ráadásul korlátlanul.
De nagyon
jól tudom, nem ez a határtalan szabadság...
Sőt..., pont ezzel kötöz meg a Sátán milliárdnyi lelket.
Fuldoklunk az adathalmazban, mégis nélkülözzük a legszükségesebb
tudnivalókat!
Az emberiség java sűrű digitális ködben szédeleg. Azt
hihetnénk, hogy ezzel az óriási fejlődéssel amiben az emberiség van,
egyre magasabb az értelmi szint. Nos, a hétköznapi életben pont az
ellenkezőjét tapasztaljuk: a homo sapiens egyre inkább megszállott
"homo
digitalis", aki éjjel-nappal olthatatlan imádattal zuhan a
mobiltelefonja -vagy amilyen kütyüje van- képernyőjének szakadékába.
Mennyire
szomorú látni ezt az ámokfutást amikor egy család, vagy barátok együtt
ülnek az
asztalnál bekukulva, mert mind a mobilja narkós bódulatában lebeg! Még
megdöbbentőbb, hogy még a sokdiplomás anyuka értelmi színvonala is
csupán annyi, hogy az ölében tartott csecsemője arcába tolja a
mobiltelefonját, és csemetéje agyát valami eszméletlen kémiai
interakciót kiváltó videóval bombázza! Eleve halmozottan hátrányos
helyzetű az ilyen kisbaba akinek ennyire súlyos agybénulásban szenved
az anyja,
mert tudatosan túlingerli és ezzel károsítja gyermekének agyi
fejlődését ahelyett, hogy énekelne vagy mesélne neki!
Csak akkor
nem
tudna "anyuka" Facebookozni...
Így a gyerek később nem a szüleihez hanem a média bálványaihoz fog
kötődni... pont mint az anyja..., aki így eleve digitális idiótává
kárhoztatja szeretett gyermekét! Mert ahol egyre agresszívebbek és
idiótábbak a gyerekek az azért van, mert a szüleik már azok.
Halálhörög az értelem.
A Sátán tapsol, elérte célját: kollektív
elszigetetlődés, butulás.
A tech óriásokat nem érdekli gyermeked agyának egészséges fejlődése,
sem a szép családi életed!
Csak a profit...
Hát használd jól, értelmes ember módjára digitális eszközeidet! Korral
haladni, Krisztusban maradni!
„De szép az élet a falun!”
A stúdiómunkáról van némi fogalmam,
eddig legalábbis azt hittem. Ám amikor az egyik művésznő bevonul ide,
valami új
dimenzióba kerülök ez ügyben. A hölggyel együtt bevonul a két gyereke,
az összes
kutyája-macskája, és nem lehet kihajtani őket! A két kölyökről azt kell
tudni,
hogy különleges adottságaik vannak: a pillanat ezredrésze alatt
hatalmas mocskot
és károkat képesek előidézni minden létező technikai cuccon, mert abban
a
pillanatban, ahogy belépnek, rávetik magukat mindenre, és
forgatják-csavarják-nyomkodják, közben az állatsereg mindent összenyal,
ami
nyalható, na meg azt is, ami nem...
A
munka csúcspontja azonban az volt, amikor a kétéves kislány megállt a
számítógép
és én közöttem kisebb terpeszállásban, és úgy, egy álltó helyében
odavizelt a
lábam alá! Csuda romantikus dolog ez, mondta a művésznő, és azzal
vigasztalt,
hogy ez csak egy kis pisi... Na oké, de az a kis pisi is tud ám nagyon
büdös
lenni! És a fele a kazettás-dobozba ment, amivel szintén dolgozom!
Ma el kellett gondolkoznom azon, hogy Isten mennyire szépnek alkotta
meg
ezt a világot, s mi jó páran mennyire igénytelenül élünk benne. Mert a
rend és
tisztaság nem pénzkérdés.
Néha olvasok itt is újságot, és elborzadok, milyen eszement lelki és anyagi terrorizmus, népnyúzás folyik most Magyarországon, s mindez az Európai Unió és a szabadság zászlaja alatt! A kormány csak hitegeti és sanyargatja a magyar népet! A kommunizmus ideje paradicsomi állapot volt ehhez képest, a rendőri, ideológiai és egyéb terrorral együtt! Most nagyobbakat hazudnak, mint akkoriban. Mindez csak kívülről látszik ilyen élesen, a Föld túlsó oldaláról, s erről nem nyitok vitát, csak akkor, ha itt ülsz mellettem. Mert mindezt innen, ebből a szemszögből is szemügyre kell venni.
Karácsony. Ilyen itt is van.
Az idei karácsony úgy zajlott, ahogyan kell: szépen. Este hétkor a
gyülekezetben volt együttlét, amolyan hawaii stílusban. A karácsonyt
itt
másnap reggel tartják. Szépen felkeltünk, aztán örvendeztünk. Nem volt
ordítozás meg effélék. Csendben elüldögéltem a családi körben:
papa-mama-négy gyerek, macska-kutya.
De ez nálam már nem
egyszerű kérdés. Most nem a kétezer évvel ezelőtti történetre gondolok,
hanem arra, ahogy ennek megünneplése az életem során történt.
Gyerekként nagyon szerettem, a szüleim, nagyszüleim, nővérem mindent
megtettek ezért. Anyám énekelt, rázta a csengőt, apám felolvasta az
Igét a Bibliából, majd beszélt róla. Jó volt együtt lenni, teljes
családban. Felnőtt koromban aztán lassan minden elromlott, de csakis
magamat hibáztathatom érte! Kezdtem megutálni ezt a napot. Hadd ne
részletezzem, miért!
A gyerekeimnek talán jutott egy-két szép alkalom, ám később
már nem lehetett olyan karácsonyuk, amilyenben nekem volt részem
gyerekként! Ennek égető vádja él bennem állandóan, ezen a napon
különösen! Iszonyú érzés az, hogy a gyerekeim apa nélkül, én pedig a
gyerekeim nélkül élek! Holott a földi élet egyetlen értelme a család!
Minden más ebből indul ki, s ezután jön csak! Már ezért se tudok
felszabadultan örülni-élni, és valószínűleg nem is fogok soha. Pedig
micsoda klassz gyerekeim vannak! A gonosz elvégezte a maga munkáját, s
én elhittem neki, hogy jó lesz, de csak a lelki nyomorúság maradt.
Micsoda bepótolhatatlan tékozlás!!!
Mennyi szép dologról maradtam le immár örökre! Micsoda élmény végigasszisztálni egy gyermek fejlődését, és ebből kimaradtam! De szeretném elölről kezdeni! De szeretném! Tudom, hogy a gyermekeim egyetlen mosolya, ölelése többet ér mindennél, amit itt kapok most.
Ők szeretnek, de a
lelkiismeretem kiabál
helyettük is. (Most néhány atyafinak tutira lenne "hozzáfűznivalója" a
témához...)
Nem lehetek sok mindenért büszke az életemben.
De arra igen, hogy apja lehetek a két fiamnak, és a lányomnak.
... mondhatnák: Apám te beszélsz nekem, hát te mondasz nekem bármit?
Hát, hogy "bántál" velem?
De Isten már leperelte velem ezt a pert.
Előttetek áll Istennek egy megnevelt, megfenyített, feloldozott embere.
Mindenestől az Istené vagyok.
Ezt hagyom rátok, hogy láttátok az életem bukdácsolva, küszködve,
vereségek között, újra talpra állva de mindig Isten mellett!
Gyermekeim, ezt hagyom rátok és unokáim ezt hagyom rátok: hűségesen,
hűségesen, hűségesen megmaradni az Úr mellett, Mert akkor
boldogultok!
Így karácsony után, újév elején
visszaemlékeztem másra is egy
kicsit, de csakis Isten dicsőségére!!! Amikor Erdélybe jártam
ki a 80-as diktatúrás években, akkor nem gondolkoztam azon, mennyibe is
kerül
ez nekem. Majdnem minden csütörtökön este tízkor felszálltam a Balt
Orient
expresszre, ami télen nem mindig volt fűtve, a határon majd három-négy
órát állt a
vonat, sokszor szinte mindent elkoboztak, amit az utasok vittek
magukkal -tőlem
soha semmit!–, és hajnali négy vagy hat körül támolyogtam le a
vonatról.
Vissza ugyanez, mert mindig volt valami levél vagy csomag, amit ott nem
lehetett
postán feladni. Képzeld el a lelki oldalát, mit éltem
át minden határátlépéskor, oda-vissza. Azt is képzeld el, mennyit
költöttem
vonatjegyre, kajára, hangszerre, és mindarra, amit kihordtam, és
mennyit ültem
vonaton. Azóta eltelt húsz év. Most visszakapom Istentől azt, amit
akkor
másokért „tettem”. Bár ez nem igazán jó szó, mert akkor nem így
gondolkoztam
erről, hanem egyszerűen végeztem a rám bízott munkát, különösebb
gondolkozás
nélkül. És most, ha olvasod a tavalyi és a mostani beszámolómat, talán
elcsodálkozol, miért ilyen velem Isten? Mert most jött el ennek az
ideje!
Hawaii, meg zümmögős autó, meg minden, ami itt körülvesz, és ahogy
bánnak velem
az itteni atyafiak. Most én vagyok „olyan helyzetben”. Tízszeresen
kapom vissza,
amit akkor nekik szeretetből adtam! Isten nem felejtett el! Mindazt,
amit itt
leírtam, még soha, senkinek nem mondtam el! Most is csupán azért
teszem, hogy
megemlékezzem Isten jóságáról! 
Igen nagyszerű volt újra
bevonulni a „The Fish” stúdiójába egy interjúra, mert a műsorvezető
akart egy
hosszabb „magyaros” blokkot. A „Brother” már az adás előtt egy héttel
megkapta
azt a három CD-t, amiről úgy gondoltam, megfelelő lesz. A négyórás élő
műsor
keretében volt egy úgynevezett kerekasztal beszélgetés, ami alatt szép
sorban
elhangzottak a dalok is... vagy nyolc-tíz. Legnagyobb
meglepődésemre a stúdió és a hallgatók kedvence az a dalom volt, amit
tizennégy évvel ezelőtt, amikor felvettem, a legtöbben
lefikáztak... Most már tudom, hogy akkor nem nekik készült. Milyen
különös Isten
időzítése, nem? Megírtam és felvettem egy dalt, egy tizennégy évvel
későbbi
gyümölcsért!
De a legmegdöbbentőbb az volt amikor az adásunk vége felé betelefonált
-élő adásban- egy férfi aki elmondta, súlyos depresszióban szenved,
öngyilkossági gondolatai vannak, de ez a dal és mindaz amiket eddig
elmondtam az életemről akkora hatással volt rá, hogy átadta az életét
és minden nyomorúságát Krisztusnak!
Ő is, mi is küszködtünk a könnyeinkkel...
Elérkezett a Szilveszter
is, amolyan
polinéz módon: a falu felett kemény őszt idéző „köd” ült. Kettőig nem
lehetett
látni, mert aki élt és mozgott, petárdázott, iszonyú mocskot és füstöt
hagyva
maga után. Először egy szomszéd családnál vendégeskedtünk, akik
ázsiaiak. Ez
idáig nem lenne gond, mert igen kedves emberek, de amit esznek!
Mindent, ami a
tengerben mozog, meg ami nem mozog... Van, amit nyersen falnak be. No,
amikor megláttam,
hogyan szopogatják a polip tapadókorongos „lábait”, valami rendes kaja
után néztem. De hiába, nem találtam semmit, csak efféle nyalánkságokat!
Nos, beletörődtem, és elkezdtem keresgélni az asztalon, mi az, amitől
nem okádok egyből, csak esetleg buli után. (Napokig emlékezett erre a
gyomrom!) Ezek után elmentem a szomszéd faluba, ahová szintén
meghívtak, egy nagyon
kedves barátomhoz, akinek óriási családja van, derékig ér a haja, s az
összes
gyereke zenél. Állandóan mosolyog, és irtó jó zenész. Épp akkor
érkeztem, amikor
az ottaniak elkezdtek énekelni-muzsikálni. Előkaptam én is a herflit,
és csuda
jól éreztük magunkat. A legöregebb papa és mama is táncolt a különféle
keresztyén énekekre! S amire sose gondoltam volna, egy kb. százötven
kilós néni
is úgy ropta, hogy leesett az állam! A zenélés után előkerült a
„lau-lau”. Hogy
mi ez? Hát ennivaló! Ránézésre szintén új volt nekem, de sokkal
bizalomgerjesztőbb, mint a pár órával korábban látott tengeri kaja! Ez
egy olyan
polinéz különlegesség, amit a lau-lau levélbe előre becsomagolnak, és
kívülről
úgy néz ki, mint a töltött káposzta, csak tízszer akkora. Egy nagy zöld
csomag
valami zöldségfélével átkötve, hogy főzés közben ne essen szét. No,
ebből
csináltak vagy százat, majd egy hatalmas üstben megfőzték. Ennek evési
koreográfiáját külön meg kellett tanulnom: a külső lau-lau levelet
óvatosan le
kell hámozni, mert közvetlen alatta van a „ti” levél, ami ehető, és
fantasztikus
íze van, a többi benne lévő cuccal együtt! Soha nem gondoltam volna,
hogy az
édesgyökér és a marhahús meg a többi anyag ilyen finom egy főtt
levéllel! Ami
viszont az evés után szokott következni, az nem igazán egy úri házban
nevelkedett, kifinomult embernek való, mert ugyebár, aminek szél
formájában ki
kell jönnie, az ki is jön. Alul-felül. Lazán. Ha aztán beszélgetés
közben valaki
úgy az arcomba böfög, hogy a légnyomástól kisimul az arcom és lelapul a
fülem,
azt észre sem kell venni! Férfi létemre nem volt nehéz beilleszkednem
ebbe a kis
spontán kórusba, habár jó anyám szavai ott hangoskodtak bennem:
„Kisfiam, hát
erre tanítottalak?”
Elérkezett a szülinapom is (mennyi ünneplés egymás után!). A házigazda kihívott a szobámból, hogy menjek ki közéjük. Ahogy haladtam kifelé, szokatlanul nagy volt a csend. A négy gyerek rendesen tud zajt csinálni egész nap, de most mind ott ült egy körben a macskával együtt, pisszenés nélkül. A szülők mondták, hogy itt ez a fotel, üljek bele, mert nem akarják, hogy összeessek... meg aztán csukjam be a szememet is. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de eddig semmi rosszat nem tettek velem! Ott szöszmötöltek körülöttem, azután felkiáltott a család: most már kinyithatod! A szemem-szám tátva maradt, egy szó nem jött ki a számon percekig, és tényleg jó, hogy ültem: az ölembe nyomtak egy ötszáz dolláros Ovation elektro-akusztikus gitárt!!! És közben elénekelték a Happy Birthday-t. Miután öt perc múlva se tértem észhez és mozdulatlanul ültem, kezdték azt hinni, hogy rosszul vagyok. Pedig csak ámultam és bámultam ekkora szereteten, és Isten különös kegyelmén...
Pár nappal később egy honolului gyülekezetbe kaptam meghívást, hogy énekeljek nekik. Ott egy elég kellemes hangcuccon kipróbálhattam az új gitárom „villanyhangját” is. Hát akkor fogtam csak padlót! Egy olyan, eszméletlenül szép gitárhangot képzelj el, amilyen nincs is! Alig tudtam énekelni a meghatottságtól...
Az öt nagy sziget
összefogott, és elhatározta, hogy egy héten keresztül éjjel-nappal
imádkozni
fognak egy nagy ébredésért, hogy Hawaii keresztyén állam lehessen. A
sziget ezen
oldalán lévő különböző gyülekezetek egy közeli imateremben tartották
meg ezt az
alkalmat. Az énekvezetésre a gyülekezetünk bandáját, a technikai
lebonyolításra
pedig engem kértek fel. Maga a rendezvény szenzációs volt, a
technikával azonban
nem ment minden egyből simán. A helyiérdekű hangtechnikus úgy beült a
keverője
mögé, hogy szinte semmit nem tudtam tőle csinálni, majdhogynem a hóna
alatt
kellett benyúlkálni, hogy odaférjek. Nehezen tudta elképzelni, hogy
az „Ő Keverőjéhez” más is érthet, és ebben volt is némi igazság: a
mikrofonok
totál fordítva voltak ledugva, néhány csatorna egyáltalán nem szólalt
meg, és
még minden elképzelhető szerkentyű másképp működött. Némi „tusakodást”
követően
-miután már elkezdődött a program- valamit mégiscsak javult a helyzet,
mert az
atyafi nagy nehezen felállt, és végre ránézhettem az egész cuccra. Úgy
a
harmadik énekig áttúrtam az egész keverőt, és olyan beállításokat meg
effekteket
kezdtem el használni, amikről láttam, hogy azelőtt sohasem használták.
No, a
lényeg, hogy a záróalkalmon sok egyéb mellett többen különböző
csodákról tettek
bizonyságot: a helyi pásztor azzal állt elő, hogy ő még ilyen
csodálatos
„ukulele-kórust” nem hallott azokon a hangfalakon, amit már évtizedek
óta
hallgat, s hogy most a „Szentlélek” töltötte be azokat... Elkezdtem
magamban
mosolyogni, de jó értelemben. Aztán egy énekesnő is felállt, aki előző
este
vokálozott, hogy amint ott énekelt, egy „mennyei kórus” is vele
énekelt! Aztán
az a hölgy emelkedett szólásra, aki az imaterem falának másik oldalán
lakik.
Éjjel az egész családja ágyból hallgatta az éneklést, és nem értik,
hogy amikor
a helyiek énekelnek, az csak egy érthetetlen massza, most viszont
leszállt
valami „Égi Csoda” erre a teremre, mert minden kristálytisztán érthető
volt! Az
alkalom után odahívtam a gyülekezetünk másik két hangászát a keverőhöz,
és szép
csendben megmutattam nekik: az 1-es számú program a „Szentlélek” (Hall
Reverb),
a 14-es program pedig a „Mennyei Kórus” (Symphonic) a processzorban...
Igen tetszett ezeknek az egyszerű embereknek ez a felfogása, és
természetesen nem
árultam el senkinek az én kis titkomat.
Amikor gyerek voltam, anyám sokat mesélt nekem misszionáriusokról, akik távoli szigetekre próbálták elvinni Krisztus fényét. Kamaszként aztán magam is olvastam többek között Hudson Taylor, Studdt Károly, Jim Elliot életrajzait. Ezek megmaradtak bennem, és most eszembe jutott, amit gyerekként mondtam anyámnak: ha megnövök, én is misszionárius leszek! Kb. húszévesen ezt komolyan is gondoltam, olyannyira, hogy jelentkeztem az OM egyik hajójára, a Doulosra tengerésznek, mivel amúgy is annak készültem. (Ez a hajó járja a világ kikötőit, és hirdeti az evangéliumot.) A hajó személyzeti listájára fel is vettek, de az akkori kommunista diktatúra lehetetlenné tette a kiutazásomat. Az álom lassan elszunnyadt. Ma rá kellett döbbennem, miért vagyok itt, ennek a távoli szigetnek a legeldugottabb falujában, mi célból küldött ide Isten. Pont ide!
Közel egy év után láttam meg, mi van még itt a napsütésen, a sok természeti-, és egyéb szépségen, a luxus szállodasorokon és -negyedeken kívül. A sok szép dolog mellett, erről is kell írnom, s másról is. Errefelé szinte mindenféle ember megtalálható, az utcán, a parkokban élőktől –akiknek összes vagyona elfér pár ócska nylon szatyorban (ők mások, mint a nomádok, akik sátrakban laknak a tengerparton, ők nem kéregetnek)– egészen a milliomosokig, a legegyszerűbb emberektől a tudós, magasan képzett emberekig. Ám a szigetnek azon részén, ahol élek, sokan nem tudnak rendesen olvasni, habár ez a szigetlakóknak nem csupán kis részére igaz. Jól szituált emberek is makogva olvasnak, és nem azért, mert rossz a szemük. Ha az ősökről kérdezősködöm, hosszú történeteket mesélnek a polinéz, portugál, spanyol, kínai, japán, filippínó, fiji-i, tongai, koreai, elenyészve amerikai, svéd eleikről. No, ebből kifolyólag vannak aztán arcok! Sokan gyötrelmesen rosszul beszélnek angolul, akad, akinek a szavából szó szerint egyetlen kukkot sem értek, mert valami különleges, kínai-japán-portugál-angol egyveleget beszél. Oszt' még azon csodálkozik, hogy mé' nem értem! Túlnyomó részben a már rég megszűnt cukornádültetvény és, -gyár munkásainak leszármazottai ők, akik eléggé egyszerű emberek.
Említettem már, hogy az itt élők nagyon kedvesek, lazák –erről írok néhány szemléltető példát is–, és csuda nagy a szívük, mindent megígérnek. Ugyanakkor sokukból hiányoznak az elemi kulturális, higiénés igények, és néha erősebb bennük a babonának –a helyi mentalitásnak–, az ősi szokásoknak az ereje, mint Krisztusé! Az ígéreteiket sok esetben sajnos nem lehet komolyan venni, mivel ők maguk sem gondolják komolyan. Az egyik atyafi már ötödik hete naponta ígérgeti, hogy „holnap” jön és megcsinál valamit. Így hamar elvész a szavak hitele. Jó pár keresztyén a mai napig azért nem takarította el a tenger sok szilveszteri petárdás mocskot, mert az szerencsét hoz! Van, akinek a kertje, háza úgy néz ki, mint egy szemétlerakó-telep, de nem nagyon zavarja, nem is törődik vele. A mocsok és az igénytelenség az úr a háznál. Oszt' ennek a közepéből hallelujázik! Azt is látnom kell, hogy néhányan csak eljátsszák vasárnapról vasárnapra a keresztyénséget, mert hét közben úgy élnek, ahogy akarnak, a helyi szokások, tradíciók, a maguk feje szerint. Van errefelé olyan férfi is, aki más feleségével él szexuális életet, vasárnap meg lazán szolgál a gyülekezetben ő is, és az asszony is. Az itteni gyülekezetben jó páran nem értenek meg alapvető bibliai igazságokat, és még a tejnek italát is alig bírják befogadni, akkora a büszkeség.
Az egyik házban, ahol az asszony nemsokára szülni fog, patkányok rohangálnak szabadon. Őt nem zavarja, pedig egy patkány igen súlyos és maradandó kárt tud tenni egy újszülöttben, akár halálra is marhatja. Egy másik laza atyafinak szó szerint most szakadt a fejére a háza, s az illetékes hatóság kényszerkiköltözést rendelt el. A laza atyafi csak a vállát vonogatja erre, mert úgy gondolja, neki elég élni benne, aztán majd aki akar, csinál rajta valamit. Tipikus helyi mentalitás, hogy az ukulelézésen kívül nem törődnek az égvilágon semmivel. Se családdal, se gyerekkel, se házzal, se kerttel, egy szóval semmivel! Vasárnaponként látom a férfi WC-ben, hogy az atyafiak dolguk végeztével kézmosás nélkül távoznak, és utána egyből kezet is fognak mindenkivel, köszönés gyanánt ugye... Velem is kezet fogott az egyik, habár láttam, hol járt a keze egy perccel korábban. Van, aki sose használ zsebkendőt, a kezével intézi el –a maradékot a trikójára keni–, és azután jön oda kezet rázni, közben hosszasan simogatja a vállamat is, merő barátságból, azaz: ami nem a trikóján, az tutira rajtam landol!
Az érték fogalma ismeretlen sokak számára, semmire nem vigyáznak, bármi legyen is az. Lehet szó akár egy ötezer dolláros zongoráról, a gyerek ököllel üti-vágja a billentyűket, a szülő meg „természetesen” nem szól rá, mert még belepiszkálna szegénykének a lelkivilágába! A nagyobb gyerekek, a tinik még lazábbak, a „rend” szót egyáltalán nem ismerik, csak a „nem”-et. (Van azonban egy mágikus kérdés, amire igennel is tudnak válaszolni: Kérsz fagyit?) A gyerekszoba fala totál össze van firkálva, a gyerek gátlás nélkül ugrálhat bármin, bármit kirámolhat bármelyik szekrényből. Evés közben ugrál az asztalon, a kaját totál szétkeni magán, a maradékot a falra, a bútorkárpitba, vagy másnak a ruhájába keni. Beszélgetni lehetetlen, mert ott balettozik, majd ordítozik a két felnőtt között, rosszabb esetben rajtuk. Este a ruháját csak lerúgja magáról, és ha az anyja fel nem veszi, ott lesz húsz év múlva is, a gyerek vagy a tini hozzá nem nyúlna. A szobájuk olyan, mintha tornádó söpört volna végig rajta, simán lehetne katasztrófafilmet forgatni benne.
Szokás az is, hogy nem
köszönnek, különösen a tinik. Bejönnek a házba, vagy bármilyen
összejövetelre
bamba képpel, és szó nélkül leülnek. Van, aki több mint egy éve ismer,
de még
egyetlen egyszer se köszönt. Hiába megyek oda hozzá, akkor se köszön
vissza, sőt
olyan is akadt, aki szó szerint elküldött a paszulyba! Pedig még az
állatok is
üdvözlik egymást! Amikor rákérdeztem, egy értelmesebb atyafi elmesélte,
hogy
ebből a rengeteg kultúrából, ami idekerült, nemhogy egy szuper kultúra
épült
volna fel, hanem sajnos pont fordítva sült el a dolog. A helyi polinéz
királyok
elkótyavetyélték a földjeiket –nem tanultak az indiánok esetéből–,
betelepült
boldog-boldogtalan, majd az amerikai hadsereg, mert ez a sziget fontos
hadászati
központ lett.
Az „Alohá”-ból sajnos nem sok maradt, csak amennyit
néhány lelkes önkéntes, illetve a turista biznisz mesterségesen
fenntart (ami
egyébként nem rossz!).
A népességnek már csak 3 %-a polinéz. Mára ez a sziget is csak egy hely lett, ahol élni lehet.
Egy valóságos földi
paradicsomból, amiből csak egy volt ezen
a világon, a globalizáció egy szellemileg totál degenerált, kiüresedett
helyet
csinált, s a természetes lélegzést, életörömöt,
virágfüzéres-banánszoknyás,
mosolygós életet felcserélte a fehér ingbe-nyakkendőbe szorított
világgal,
százezernyi értelmetlen, szigorú emberi szabállyal, szokással. 
Felcserélte a tengerparti
pálmakunyhót riasztóval őrzött, bekerített betonházzal, a kókuszbögrét
és
töktányért a műanyaggal, a fakanalat fémkanállal. S ha továbbgondoljuk
a
„kultúra és civilizáció fantasztikus fejlődését”, az ember felcserélte
a
természet közeli életet füstös, zajos, zsúfolt, beton plazákkal, az
Isten-közeli
életet mesterségesen agyonszabályozott ember-, és életidegen
imaházi-templomi
élettel. Felcserélte a természetben termett zöldséget, gyümölcsöt és
egyebeket
dobozokba zárt, mesterségesen előállított, ipari porokkal, vegyi
anyagokkal,
amit pudingnak, reggeli italnak, joghurtnak meg instant
italoknak-ételeknek
hívunk... Hogy mi kerül az asztalunkra, abban meghatározóak lettek a
reklámok,
amelyek gyakran tápérték nélküli, silány étel és ital vásárlására
csábítanak-buzdítanak, és mindehhez egy divatos életérzést is kínálnak.
Mintha a
sárga szénsavas löttyöt fogyasztók számára egyenes út vezetne a
pálmafás,
homokos tengerpartra. Nagyapám az ólban nevelt mangalicából nyert
szalonnával,
és a kertben nőtt hagymával százszor egészségesebben táplálkozott, mint
a mai tudományos-, meg jóga étrenden meg wellnessen,
fitnessen, vegetáriánus- és reformkaján, "bio" ételeken, meg mit tudom
én, miken
élők. 
A mindehhez tartozó tornagyakorlatokról nem is
beszélve... Nézz körül az
élelmiszerüzletekben, és azt tapasztalod, hogy mindannak,
amit a polcokon találsz, talán csak 1%-a természetes anyag,
ezzel szemben 99%-a különféle mesterséges színezékkel,
„természetazonos” aromákkal, állományjavítókkal,
térfogatnövelőkkel meg egyebekkel kevert ipari hulladék
anyagokat tartalmaz enni-, és innivaló, továbbá fűszer címén!
Már az ásványvíz se mind tiszta! A zöldséges-gyümölcsös pulton levő
dolgokat is már
három hete leszedték az üvegházban a kocsonyás tápmasszáról. Amit
eszel, sose
érzett anyaföldet és sose látott napot. A húsos pultnál génkezelt,
táppal etetett, mesterséges környezetben nevelt, klónozott állatokból
készült termékeket vehetsz.
A felvágottakat jobb, ha meg se mondom, miből állnak!
A kenyérben a lisztből van a legkevesebb, a tej, a margarin ki tudja,
miből készül,
a tojás is csak azért sárga, mert a csirkét a turbótápjába kevert
festékkel etették. Van egy
hatalom, amely minden átlagpolgárt fogyasztóvá szeretne tenni. A modern
gazdaság által elképesztő bőségben termelt javak találkoznak a
vásárlás és fogyasztás iránti szenvedéllyel. És a vásárlók meg mindent
"bevesznek"...
Egészségükre...!
A Sátán mesteri módon
eteti és fordítja
ki a „civilizált keresztyén” embert a tengernyi ostobasággal! A
gyerekeinket behülyíti a Pokemonnal, Harry Potterrel, Play Stationnel,
a Bravo és
hasonló ifjúsági magazinokkal (amiben 12 éves gyerekeket arra
tanítanak, hogyan
maszturbáljanak, avagy éljenek nemi életet!), a Cartoon Networkkel, a
Music-, és
Viva TV-vel. A „felnőtteket” az RTL klubbal, a hihetetlenül bugyuta
sorozatokkal, a
Big Brotherrel, meg ahogy kínlódnak egymással egy szigeten az
izomfiúk-szilikonlányok, egyik banda a „túléléssel”, a másik meg a
szerelmi
kalandokkal, aztán ha a Nagy Ő-t is végig izguljuk, már el is jutottunk
a
„keresztyén európai” színvonalhoz! Azt is gondoljuk végig, mennyi időt
töltünk
el –és a gyerekeink– ezekkel vagy hasonlókkal, és mennyit
Megváltónkkal,
Bibliánkkal, más értelmes olvasmánnyal, házastársunkkal, gyerekeinkkel,
testvéreinkkel, szüleinkkel, barátainkkal (kinek kije van) a
felsoroltakhoz
képest? Micsoda „üresség” lenne esténként, ha nem lenne otthon TV? 
Talán nem tudnánk mit kezdeni magunkkal és a másikkal? De tudnánk, ha rájönnénk, hogy ez a sok mocsok nem összehozza, hanem szétszedi a lelkeket, a családokat! Ritka kincs az, ahol a család tagjai esténként nem a TV-t bámulják üveges tekintettel, hanem Istenben és egymásban gyönyörködnek! Gondoljuk csak végig: megnézünk pl. egy másfél órás filmet, közben, ha akarjuk, ha nem, megnézünk ugyanennyi értelmetlen, nyomatós reklámot is! Persze mondhatjuk, hogy azalatt kimegyünk pisilni, vagy beszélünk pár szót a családhoz (ennyi jut nekik?), meg hogy nekünk ez a pihenés (?), vagy mondhatjuk, hogy tudjuk, mit nézzünk meg, és mit ne? Meg hogy kell az a naprakész információ, és ugye az ember alapvető tájékozottságához ez hozzátartozik? Ja, ez mind... A család meg a tájékozottságommal együtt széthullik! Iszonyú undor fog el, és egyúttal szégyellem, hogy jóideig nekem ez volt a színvonalam. Ez az irdatlan sok szemét és mocsok elrabolta az időmet a családomtól, és ez az idő örökre elveszett!
Az értékes idő, amit
beszélgetéssel, közös játékkal, sétával is el lehetett volna tölteni!
A
hírekért sem érdemes bekapcsolni. Előre elmondhatjuk, hány embert öltek
meg,
mennyi baleset történt, hol robbantottak, stb. Mintha a hír fogalma
csak ebből
állna! Minimum harminc halott, több hektoliter vér esténként. Marhára
szükséges
ezt mind tudni.
Végighallgathatjuk, hogy
„kormányunk” (jelenlegi) mit
eszelt ki
megint, hogy kicsináljon, ellehetetlenítsen, kisemmizzen bennünket, és
hogy
milyen címen szed be újabb sarcot, hogy nekik nagyobb villájuk legyen,
hogy
a millióik mellé minél többet tehessenek.
"Nagy az elnyomás az
értelemben szűkölködő fejedelem alatt; de aki gyűlöli a hamis
nyerészkedést, meghosszabbítja napjait".
(Példabeszédek 28:16)
Végighallgathatjuk azt
is, hogy
melyik
képviselő hülyézte le a másikat, hogy az autópályadíj, a benzin, a gáz,
a
villany, a fűtés, az élelmiszer, a gyógyszer, meg tulajdonképpen
minden, miért
emelkedik 10-20%-ot félévente, és a fizetésünk miért csak 5%-ot évente.
No, ha
ezt mind végighallgattuk, megfelelően feltöltődtünk, és igen
tájékozottak
leszünk! A gyerekről meg asse' tudjuk, hányadikba jár...
Öreg paraszt bácsinak több esze volt, amikor ezt mondta a
túrós csuszáról: ha' oszt' minek egyem meg azt a sok tésztát azé' a kis
szalonnáé'?
"A minket körülvevő világ
nem csak a
keresztyénséget, hanem annak értékeit is megkérdőjelezi.
A
pogány kultuszok
újjászületése, a test és a lélek istenítése, és a gyönyör
legváltozatosabb formái
utáni hajsza a trendi. A sportesemények és a szórakozás különböző
formái átvették az istentisztelet szerepét, szabadulást ígérve a
stressz és a
depresszió rabságából. A testnek szépítőszerek, parfümök, javító- és
tökéletesítő szerek
garmadájára van szüksége ahhoz, hogy legyőzze a fenyegető öregség
hatalmát. Korunk
elkeseredett küzdelme a
tökéletes testért, hozzájárul az általános értékvesztéshez: az eredmény
színtiszta hedonizmus. A média ezt a világot népszerűsíti és szórja
szét az
egész világon. A plazák, a nagy bevásárlóközpontok minden nap nyitva
vannak, s
akik rendszeresen odajárnak, azokban nem nehéz világosan meglátni a
kiáltó
ürességet, a magányt. Az emberek megvásárolják az érzéseket, a drága
trendi
cuccokat, miközben talán vágyakoznak a tiszta, érdek nélküli emberi
kapcsolatokra, az otthon biztonságára, és egy igazi közösségre. Ezek
azonban már
alig léteznek, s lassan elfelejtjük, mire is voltak jók. A
kapcsolatokban
kihal a hűség, a megbízhatóság, az állandóság. Akiben a legjobban
megbízunk,
holnapra meggondolja magát, és homlokegyenest másként vélekedik
dolgokról. Lazán
faképnél hagy egy új partnerrel, aki „nagyobb teljesítmény”-t nyújt az
ágyban,
fiatalabb, pénzesebb, netán jobban pörög. Mintha ez lenne a
legfontosabb, a
minden. Az Ördög, a globalizáció uniformizál, pedig az Isten
egyéniségeket alkotott!" Olvasom valahol.
Mindaz amit eddig leírtam a tömeges élelmiszeripari
hulladéktermelésről, a médiák romboló hatásáról, a minket körülvevő
jóléti fogyasztói
világról, a mobiltelefon idiótizmusról, ez a nagy nyomorúság...
A többi,
a Földünk, a természet ellen elkövetett
gaztettekről már nem is beszélve...
De tudjuk, hogy mindezek mögött kik azok a gátlástalan, pénzéhes
gazemberek, akik mindezt előidézik a hatalmukkal visszaélve!
A
Bibliában, többek között, van egy
igen szép történet, hogy egy legény, Izsák, hogyan kapott társat onnan,
ahol sosem
járt. Egy szolga ment el arra a messzi földre -ráadásul nem is Ő-,
és Isten útmutatása alapján, onnan hozott egy hölgyet számára, Rebekát,
akit
sosem látott azelőtt. Pusztán Isteni kommunikáció alapján.
A szolga az útján figyelt minden részletre. Mert mindenhol ott van az
információ, csak meg kell
látni mi az, ami nekünk szól! Persze nem a Plaza sarkára állt ki
nézelődni, meg a Diszkóklub elé, hanem ahol a dolog van, a forráshoz...
Sok minden van még ebben a
történetben, de
menjünk tovább. Később amikor a
legény meglátta közeledni a karavánt, csak
annyit láthatott, hogy az ifjú hölgy elfátyolozta magát. S tudod tovább
a
történetet... (I. Mózes, 24.)
Egyetlen szót nem
váltottak addig! Mégis megvolt
a tökéletes kommunikáció... az Istenbe vetett feltétlen hit és bizalom.
Izsák 40 éves
volt, amikor Rebekát feleségül vette! Rebekának se volt előtte férfival
dolga!
Mi
meg ... itt
agyba-főbe járunk, ismerkedünk, kísérletezünk, pár nap, netán pár hét
ismeretség
után a szerelem mindent elsöprő ereje már "ágynak dönt", hogy tuti
biztosra
menjünk, összeillünk e szellemileg, anyagilag,
korban, szerelemben, stb., és a házasságok fele mégis tragikusan,
válással
végződik, de akik nem válnak el, azoknak is nagy része végül is csak
szenved a
"kapcsolatában"... S miközben elnyűvünk jónéhány legényt/hölgyet, mégse megyünk semmire, csak a
csalódás ontja
bőséggel keserű gyümölcsét. Isten nevében tesszük dolgainkat, Isten
mégsincs
benne, csak önző vágyaink hajtanak tudattalanul. Az elképzeléseink,
ideáink,
netán rögeszméink amit sosem érünk el. S ha végigolvassuk a történetet,
a sok
"felvilágosult" keresztyén ember csak hünnyög, hogy ma már így
"természetesen"
nem lehet ismerkedni, ma már ez nem így működik... Mert "Istennek más
eszközei
is vannak", meg "végtelenféleképpen vezethet Isten a
párválasztásban". Ez mind igaz,
de a lényegen ez
semmit sem változtat! Mert ahogy mi csináljuk, az működik???
Legtöbbször
nem!!!
Már az ifjak a végletekig
kísérleteznek.
Nyilvánosan csókolóznak (stb...) összehegesztve járnak, es úgy néznek
ki, mintha már évek óta
házasok lennének. Közben alig múltak 12-14-16 évesek ... Ezerrel
nyomatják ész nélkül
erőltetve nagy százalékban eleve halálra ítélt kapcsolatukat, egymás
után, egyikből
ki, másikba be. Hogy beszélhetünk így az életre való normális
felkészülésről, ha
szinte 12 éves kortól már mindenki "foglalt"? (Tisztelet az igen kevés
kivételnek.) Lassan az újszülött is úgy jön világra, hogy már barátja,
vagy barátnője van...
ha így haladunk... Végül annyival megelégszenek, ha már "komoly a
szándék",
hogy "hívő" a másik, tetszenek egymásnak (sőt, szerelmesek!), tudnak
együtt
imádkozni, kaptak egymásra igét a Bibliából, s már kérik is Istentől az
áldást...
Aztán pár évi
hazásság után a "pokolba" kívánják egymást, és igen hamar
megismerkednek a
következő "Igazival", és a gyereket meg a házastársat faképnél hagyva,
"összeimádkozza" magát a következővel, miközben becsületességről meg
szeretetről
beszél... Hogy
mit hagy maga után, az a degenerált agyában meg se fordul... Pedig ha
visszakanyarodunk az előbbi bibliai példára, igen sokat tanulhatunk
belőle.
Például azt, hogy "fel ne keltsétek a szerelmet, amíg Isten nem
akarja!"
De nyilván mást is...
A
bibliai történetre utalva nem azt mondom, hogy én ezt már elértem, de
nagyon igyekezem erre, és életem tragikus eseményei után, mást már nem
is tudok elképzelni magamra nézve. Éppen ezért, a következőket a
legkomolyabban gondolom: 
Igen ritka kincs az, ahol a
házasfelek nem így vélekednek egymásról: „Mi a túrónak is házasodtunk
mi
össze?”, hanem valahogy így: „Mielőtt bármit mondok neki, kétszer
átgondolom
Isten előtt, annyira vigyázok a tisztaságra. Semmit nem szeretnék
emberi
indulatból, hanem mindent agapéból (isteni szeretetből). Másneművel
csak akkor
beszélgetek, ha az Egyetlenem is ott van, nem hozom őt kellemetlen
helyzetbe.
Ő az, akiért érdemes csinosnak, vonzónak, ápoltnak lenni, s nem
elsősorban a környezetemnek!
Csak benne gyönyörködöm, csak őrá gondolok. Ő nem a legszebb nekem,
hanem az
Egyetlen Szép! Egyedülállóan gyönyörű! Ő az, akinek elmondhatom:
Bejártam a fél
világot többször, rengeteg szépséget láttam, de ez mind semmi és nem
mérhető
ahhoz, mint amikor a szemedbe nézhettem, és amit benned láthattam!
Ő egy igazi, egyedülálló kincs, akire nagyon kell vigyáznom! Csak
őszinte tisztelettel
és krisztusi szeretettel tudom őt szemlélni és csodálni. Önző
gondolataimat
csírájában elfojtom, mert tekintettel vagyok arra, hogy ő mit szeretne!
Döntéseimet Istenre és őreá nézve hozom. Ő egy olyan lény, aki Isten
által lehetett
nekem társul, minden nap padlót foghatok tőle, a tenyeremen
hordozhatom, büszke
lehetek rá az emberek és az angyalsereg előtt! Akit jobban lehet
szeretni –s
kell is–, mint saját magamat, aki fontosabb nekem, mint saját magam.
Aki az
Egyetlen, kizárólagosan, mindenben. Akinek egyedülálló a lénye, akiből
nincs
másik. Akit nem szabad és nem is lehet megbántani, hiszen a szívem
szakadna meg,
ha sírni látnám bánatában. Akit csak szeretni lehet, s akivel csak
szépen szabad
beszélni, akiről öröm gondoskodni. Aki Isten után az Egyetlen fontos
dolog az
életben. Mindenki más, és minden más őutána jön, s belőle indul ki. Aki
nélkül
lehetetlen élni.”
No de térjünk vissza a szigetre. Egy Biblia-tanulmányozó estén megpróbáltam nagy szeretettel és alázattal felvázolni, mit is mond a Biblia mindezekről a dolgokról. Egy ideig türelmesen hallgattak, de aztán az egyikük nagyon kifakadt –szinte megkövezett–, és csak a kegyelmet emlegette, hogy majd Isten mindenki életében elvégzi a maga munkáját, és ne tartsam magam ennyire okosnak, feljebbvalónak! Ez mind igaz, de Pál apostol az egymás iránti szereteten kívül a felelősségünkről is beszél, továbbá arról, hogy egymást szeretetben csiszolnunk kell! Nekem ez a reagálás nagyon ismerős úgy, mint liberális teológia, ami itt Amerikában különösen erős. Megfordultam már olyan gyülekezetben is, ahol a tagok 60 %-a homoszexuális, avagy leszbikus. Sok helyen maga a lelkész is az, sőt olyan lelkészházaspár is létezik, ahol mindketten férfiak. A bűn szót nemigen emlegetik, mindent elkennek, elhallgatnak. A lényeg, hogy a hívek megfizessék az egyházadót és eltartsák a lelkészt, cserébe jó szórakozást, show-műsort kapnak, és „garanciát” a Mennybe jutásra.
Pár hete felkért a
pásztor,
hogy egyik kedden tartsak a gyülekezetben egy különleges alkalmat
Mindent
rám bízott.
Sokat gondolkoztam, forgattam a témát imádsággal is. Olyan társakat
kértem fel
az énekvezetéshez a sok zenész közül, akikre rámozdult a lelki
„műszerem”, s
akik nem nyomulósak, és nem büszkék önmagukra. Így egy nagyon szép
hangú
asszonyra, az édesanyjára (neki még jobb hangja van), és a házigazdámra
esett a
választásom. Azonnal igent is mondtak. Ők azok, akik a legcsendesebbek,
és mint
utólag kiderült, nagyon alázatosak is. Hosszas fontolgatás után úgy
terveztem,
hogy egy vetített-képes bemutatkozással kezdem, azokon a helyeken
készült
felvételekkel, ahol nyáron és ősszel jártam, mint hangmandró: Ez az a
nap –
Hősök tere, Aréna (ott volt egy gigantikus katolikus és református
rendezvény,
Csiszér Laci, Testvérek, Bolyki Brothers koncert, meg effélék), és az
őszi
Csillagpontok. Közben a The Fishben készült interjú anyagát
szándékoztam
bejátszani. Utána énekelünk majd közösen, azután bemutatom az angol
nyelvű
diaporámámat. Az
est igéjéül az Efézus 5:1-17-ig terjedő igeszakaszt választottam ki.
(Ha
teheted, olvasd el!)
Egész
héten dolgoztam a zenei
anyagon, felvettem a háttérzenét (dob, basszus, billentyűk), hogy majd
arra
fogunk élőben muzsikálni, mert arra nem volt mód és idő, hogy
összetoborozzak
egy zenekart, és még próbáljunk is. Egyik reggel hónom alá csaptam a
gyönyörű
gitáromat, a lemezre felvett zenei anyagot, és elballagtam próbálni kis
énekes
csapatomhoz. Olyan csodálatos reggel volt, hogy majd leesett az állam:
a hegyek
különleges fényekben pompáztak, a tenger tükörsima, a levegő
kristálytiszta
volt, a szomszéd szigetek tisztán látszottak. A hölgyek pillanatok
alatt
megtanulták az énekeket, a papa meg a perkás kíséretet
(ritmushangszerek). A
gitár majd kiesett a kezemből, olyan hangjuk van, és úgy megszólaltak a
dalok,
hogy elhajigáltam magam a gyönyörűségtől! (Szünetet kellett tartanunk,
amíg újra
összeálltam!) Egész délelőtt zenéltünk, mindenki megelégedésére, s igen
nagy
örömmel távoztam. A Szentlélek áldása volt rajtunk!
Ez
a kedd nagyon izgalmasnak
ígérkezett. Nem azért, mert „én” készültem valamire. Mint már tudod,
azon már
túl vagyok, hogy „én” erőlködjek bármiben is, „én” akarjak elérni
bármit is,
emberi erőfeszítéssel. Ebbe sorra belebuktam. Az énekeseket se „én”
választottam
ki. Az elhangzó igét se. Az embernek egyetlen esélye van ebben az
életben:
mindenben Isten útmutatását követni!
Benne
nem lehet csalódni! Az üzenetet Isten már
régóta elhelyezte a szívemben erre a keddre nézve. De
mint olvastad, nemrég megtudtam, milyen súlyos gondok jelentkeztek
egyes embereknél, illetve
családokban, itt a gyülekezetben. S ha elolvasod az igét, láthatod,
mennyire
aktuális Istennek ez az üzenete. Sok szétesett házasságról hallani, s
felütötte a
fejét a drogfüggőség, az alkoholizmus, a paráznaság. Így még nagyobb a
felelősségem, hogy mit
teszek és mondok kedden este. Mert az üzenetnek nagyon világosan el
kell
hangoznia! Ha ott helyben megköveznek, akkor is! Nyíltan ki kell
mondanom, és
meg kell neveznem, mi a bűn, és hogy miért nincs igazi lelki élet,
miért nincs
fejlődés a gyülekezetben. A döbbenetes az, hogy az események egy
irányban
haladtak, minden igehirdetés, imaalkalom erről szólt az utóbbi
hónapban,
különösen a tegnap esti. Argentínából idejött egy vendégpásztor, és
nagyon
konkrétan beszélt ezekről a témákról!
Egy
nappal kedd előtt eléggé leterhelt lettem lelkileg,
meglehetősen gyötrődtem, kínlódtam. Valami megmagyarázhatatlan teher
nyomása nehezedett rám. Aznapra
ez még rosszabb lett. Délután már igen nehezen bírtam, alig vonszoltak
a lábaim,
úgy pakoltam ki az autóból a cuccot és kezdtem összeszerelni a
technikát
a helyszínen, hogy szinte csak csúsztam-másztam. Kezdés előtt pár
perccel még tök
üres volt a terem. Elfogott a keserűség: vajon miért
dolgoztam-dolgoztunk
két hétig, és főleg kinek? Azon túl, hogy Istennek. Az itteni vidéki
szokás szerint
–a kezdési idő után– elkezdtek szállingózni az emberek. Az a két fő,
akinek
leginkább szólt volna az este, nem jött el. Nemsokára azonban majdnem
megtelt a
terem, és kezdéskor alig tudtam makogni a lelki leterheltség miatt.
Éneklés
előtt öt perccel meg úgy köhögtem valami -vírustól-, hogy majd kiszállt
az összes
hangszálam a torkomból, de a Mindenható megkönyörült rajtam, és a
végéig egyet
se köhintettem! A nyitóéneket magyarul énekeltem, a refrént pedig
angolul
együtt, s közben láttam a gyülekezeten, hogy nagyon nyitottak. A képes
magyarországi bemutató után döbbent csend uralkodott a teremben.
Azután
elkezdtünk közösen énekelni, olyan stílusban,
amit ez a gyülekezet még nemigen hallhatott, mert amióta idejárok, csak
hawaii stílusban, azaz ukulelével és igen hangos kurjongatásokkal ment
az
énekvezetés, sokszor mesterséges hangulatkeltéssel. Éppen ezért előre
elhatároztam, hogy
nem fogok ugrálni a színpadon, inkább egy bárszékre telepedtem le,
és igen alázatosan igyekeztem ott ülni. Már a nyitó herfli-futamokra
teljesen
„begerjedt” a gyülekezet, és amikor megszólalt a komplett zenekar
– a felvett dob, basszus, billentyűkíséret –, plusz az élő gitározás,
perka
és a szuper énekes hölgyek, olyat láttam és tapasztaltam, amit eddigi
énekvezetői
pályafutásom alatt még sohasem: mindenki valami kimondhatatlan
lelkesedéssel
és átéléssel énekelt! Pillanatok alatt elszállt belőlem minden
feszültség, és teljesen át tudtam adni magam Isten dicséretének! A
gyülekezet
– velem együtt – olyan lelki magaslatokra került a bűnbánó, megvalló,
erőt
kérő, majd az Istent dicsőítő énekek által, amit igen régen éltem át.
Az
énekek közben sorban hangzott az efézusi ige. Isten nagyon-nagyon
megáldott
minket, olyanok is énekeltek, akik ezelőtt sohasem. Többen sírtak, jó
néhányan
azonnal elkezdtek kettesével imádkozni.
Az
énekek úgy szólaltak meg és akkora
erővel, hogy merő szerencse volt, hogy ültem. Közben elmondtam azt is,
amit
Isten a szívemre helyezett, és konkrétan megneveztem a gyülekezetben
meglévő
bűnöket.
A
diaporámában még egyszer világosan elhangzott az üzenet, mi a test
cselekedete,
és mi a Léleké. És hogy mi az egyetlen megoldás az életünkre nézve. A
vetítés
után hálát adtunk Istennek az Ő megváltásáért, szeretetéért, ami Jézus
Krisztusban lett nyilvánvalóvá e világ számára! A gyülekezet teljesen
megrendült
az üzenet, azaz a Lélek hatására. Utána olyan emberek is odajöttek
hozzám,
ráadásul meleg szeretettel, akik eddig nagy ívben „tojtak” rám (ilyenek
is
akadtak, mert azért nem mindenki kedves, de ma az lett!).
A gyerekekről
is szót
kell ejtenem, akikről tudvalevő, hogy jószerével csak ordítozva szoktak
rohangálni fel s alá, és általában szinte lehetetlen rendet tartani
köztük.
Amikor viszont elkezdődött a program, onnantól egészen a végéig egy
kukk nélkül
ültek a helyükön, számomra és mindenki számára teljesen meglepő módon.
Az
anyák-apák később mind azzal jöttek oda hozzám, hogy ilyen még nem volt
szülői
pályafutásuk alatt, hogy a csemetéjük nyugodtan üljön ennyi ideig, sőt
azt
sugdosták a fülükbe, hogy ez nagyon klassz, és nagyon élvezik az
egészet!
Ez a
történet nem az én nagyszerűségemről szól, hanem arról, hogyan tud itt
Isten
használni engem, mire is kaptam a talentumaimat! Mindenért Neki adok
hálát és
mindenért Övé a dicsőség!!!
Egyik nap onnét, ahol
üldögéltem, ráláttam a parkolóra. Egyszer csak betépett egy piros
sportkocsi, a
legújabb Ferrari. Alig látszott ki a földből, olyan alacsony volt. Kb.
derékig
ért a teteje. Mindjárt elképzeltem, miféle figura fog kipattanni
belőle.
Az
„a” verzió szerint egy napszemüveges, lenyalt fejű ficsúr, a „b” verzió
szerint
nem a keresetéből élő, igen dekoratív, szinte teljesen „kicsomagolt”
szilikon
maca. Az ajtó nem oldalra, hanem felfelé nyílt, de nem pattant ki
senki. Nagy
sokára megjelent egy cipő, és egy soványka, fehér lábszár. Újabb öt
perc múlva
megjelent a cipő párja. Ismét várni kellett a továbbiakra, de egyszer
csak
megjelent a bot is... Legnagyobb meglepődésemre egy kb. kilencvenéves
papa
„vágódott” ki az autóból – mintegy tizenöt perc leforgása alatt! Utána
vidáman
becsoszogott az épületbe, magamra hagyva megnyúlt ábrázatommal...
Amikor
Magyarországon
említettem néhány atyafinak, hogy harmadjára indulok Polinéziába,
látszott
rajtuk, hogy sebesen jár az agyuk. Mivel azonban magyar vér
csörgedezett az
ereikben, fel is tették a nagyon okos kérdést: honnan van nekem erre
ennyi
pénzem? Mert az utazási irodánál egy tíznapos út ide közel négyszázezer
forintba
kerül, tehát ha fél évig vagyok itt, akkor az annyi, mint... Erre
vissza szoktam
kérdezni: neked honnan van annyi tenger sok pénzed, hogy itthon maradj?
Mert én
nem vagyok olyan piszkosul gazdag, hogy megengedjem magamnak azt a
luxust, hogy
Budapesten teleljek ki!
Sokan
csupán azért dolgoznak napi
8-10-12 órát, hogy az eszement magas számlákat, adókat, árakat, és az
iszonyú
hitvány minőségű „gazdaságos” betevőjüket épp, hogy ki tudják
fizetni!
És
akkor miért élünk, miért dolgozunk? Ezért??? 
Szegény, csóró ember
kikényszerül Polinéziába ...
El lehet gondolkodni ezen a
Magyarországon! „Európai árak”, hirdeti valamelyik baromagyú, csakhogy
ezekhez
az európai árakhoz balkáni jövedelmünk van... Magyar népességünk
folyamatosan
fogy, és egyre öregszik. Ez tény. Népünk fele mégis a múltra szavazott.
Ez is
tény. Úgyhogy aki ehhez a feléhez tartozik, maradjon szépen csöndben,
mi többiek
pedig bizakodunk Isten különös kegyelmében, és hálásak vagyunk, hogy
még ilyen
körülmények között is tudunk valami értelmes dolgot csinálni!
Mindazonáltal
szomorú, hogy „másfél millió emberünk” után még további ezrek-százezrek
kényszerültek, s kényszerülnek ma is „kitántorogni” édes hazájukból...
A szigetnek több pontján is van gyülekezete annak az egyháznak, amibe tartozom. A déli részen teljesen más világ van, mintha egy másik szigeten lennénk. Igen rendezett, szép házak, gyönyörű környezet, kulturált emberek. Ez egy lényegesen nagyobb létszámú gyülekezet, komolyabb hangtechnikával. A hírem oda is eljutott, ezért tisztelettel felkértek, hogy fáradjak oda, nézzem meg, mit tudnék ott segíteni, a helyi hangembereket, gitárosokat, sőt az egész énekvezető csapatot pedig tanítsam, mert mind csupán önkéntesek, egyik sem tanult se hangtechnikát, se zenét. Örömmel vágtam bele, már csak azért is, mert ahová tartozom, ott már „kiképeztem” jó néhány embert, és így nyugodtan eltávozhatom onnan. Az első vasárnap felméréssel kezdődött a munka, és igencsak meglepődtem. Az igen jó hangtechnika igen rosszul szólt. Hosszú listát írtam össze az istentisztelet alatt a tennivalókról. Utána összeült a vezetőség, nyíltan elmondtam a problémákat és azt, hogy ha szabad kezet kapok, akkor kb. 70 %-ban (!) fel tudom javítani a hangot úgy, hogy semmit nem kell venniük, csak a meglévő dolgokkal kell okosabban bánni! Még nagyobb meglepődésemre mindenki egyetértően bólogatott! Mivel náluk péntek este is van istentisztelet, ezért kértem egy szobát is, ahol hétvégenként alhatok, hogy ne kelljen annyit utaznom. Ezt is megígérték. Mintha álmodnék! Mert azt tudni kell, hogy a sziget szinte összes gyülekezetében ugyanilyen gyalázatosan szól a hangcucc, de amikor több helyen is felajánlottam a segítségemet, mereven elutasítottak, ellenben itt széles mosollyal mindenbe beleegyeztek! Eljött a második hétvége, a nagy munka ideje. A dolgot bonyolítja, hogy a pénteki és vasárnapi téma két különböző teremben van, teljesen más akusztikával. Természetesen eddig emócionálisan döntöttek hangkérdésben, ezzel megtalálva azt a pozitúrát, ahogyan a legrosszabbul szól a cucc, ezért mindkét termet totálisan másképp kellett berendezni, de még ebbe is szó nélkül belementek! Több órán keresztül dolgoztam a helyes elhelyezésen, ráadásul a processzorokat teljesen ki kellett pucolni és újra programozni, mert a legelképesztőbb programokkal nyomkodták tele, amikről persze azt sem tudták, mire valók.
Estére eléggé elfáradtam,
és
már előre örültem a beígért szobának, amit egy idős házaspár ajánlott
fel. Ahogy
közeledtünk a ház felé, erősen törni kezdtem a fejemet azon, hogyan fér
el egy
ennyire kicsi házban több szoba? Nos, nem fért... Egy mini garzonba
léptem be,
és amikor körülnéztem, bizony egy szobán kívül mást nem láttam. De az
egy szoba,
az stimmelt. Egy jó nagy ágy foglalta el szinte az egész helyet, amiben
a
házaspár aludt. Közvetlenül mellette állt egy fotel, arra ráterített a
néni egy
kis törülközőt, és közölte, hogy ez így jó is lesz. Erősen kimeredt
szemekkel
nézhettem, mert szabadkozva rögtön hozzátette, hogy ha nem jó a
fotelban
aludnom, akkor feküdjek be én is az ágyba a férje mellé, majd ő alszik
a
fotelban. Még jobban kikerekedett a szemem, és újból elkezdtem
töprengeni. A
férfi ránézésre olyan tempóval alhatott, ahogyan egy fűrésztelep üzemel
maximális kapacitással, már ha lehetséges a szavak ilyetén fokozása!
Ezen kívül
tényleg sok helyzetben aludtam már – híd alatt, bokorban, WC-ben,
telefonfülkében, hatod magam egy személyautóban, pincében, padláson,
tengerparton, széken, asztalon. Sorolhatnám még, de ez a mostani
lehetőség nem
nagyon illett ebbe a romantikus listába! Az extrém kalandokat meg amúgy
sem
kedvelem. Még jobban agyaltam tehát, hiszen ilyen helyzetben még nem
voltam!
Feltört belőlem az ó ember is, hogy hát idejövök segíteni nekik, és
képesek egy fotelre bökni, hogy jó éjszakát, a várható akusztikus
élményről nem
is beszélve! De hála Istennek az új ember erősebbnek bizonyult bennem,
ezért
csak széles mosolyra húztam a számat, és kitaláltam egy frappáns
megoldást:
kifekszem az ajtajuk elé a földre! A fotelból kiszedtem a támlákat,
amik persze
egyből szétcsúsztak alattam, amint lefeküdtem. A macskát elküldtem
aludni,
befújtam magam a nénitől kapott szúnyogellenítő spray-vel, és próbáltam
betakarni
magam a gyerekméretű, kb. fél méter széles takaróval, amit szintén a
nénitől
kaptam. Szúnyogék azonnal belém szerettek...
Bevallották, el nem maradnának
a világért sem! Vidáman
döngicsélnek majd felettem, és lakodalmat csapnak az orrom hegyén.
A
spray tehát rendkívül hatásos volt, mert odavonzotta a környék
összes
működőképes szúnyogját, akik aztán egész éjjel jól el voltak velem:
lenyalogatták a sprayt, utána alaposan megszurkáltak. Ennek
következtében egy
szemhunyásnyit sem aludtam. Az ajtó elé fekvés azért mégis csak jó
ötletnek
bizonyult, mert így nem közvetlen közelből élveztem a kiválóan
megsaccolt
gigantikus hortyogást... Hajnaltájban erősen törtem a fejem, hogy a
következő
éjszakára mit is találjak ki? A szombatom gyönyörű volt, habár egy
kicsit
kótyagos voltam az egész éjjeli hancúrozástól. Az éjszakát követően
végül
rájöttem valamire: a gyülekezetben tutira ez a házaspár a
legszegényebb, mégis
ők hívtak meg magukhoz! Nagy öröm fogta el a szívemet, amiért Isten
rávezetett,
hogy ezt méltányoljam! Örültem, hogy tegnap este egyáltalán nem
hisztiztem –még
magamban sem–, hanem türelemmel megvártam, mi sül ki ebből, Isten mire
akar
ezzel nevelni!
A szigetnek ezen a részén korábban nem jártam, és
azt hittem, álmodom, amikor kimentem a tengerpartra.
A legromantikusabb, filmbe illő hely ez, vakítóan fehér a homok, és annyira puha, hogy csupán ezért a különleges érzésért mászkáltam ott órákat! Rengeteg tengerparton jártam már, mindenféle homokban, de ennyire bársonyos, finom érintést még sohasem tapasztaltam eddig a talpam alatt! Az ég és a tenger egyaránt hihetetlenül kék volt, ilyet se láttam eddig, pedig azt hittem, már szinte mindent láttam. Közben csak most kezdek látni... Fel kellett venni a napszemüveget, mert a káprázatos fény majd kiverte a szemem... A víz tükörsima volt és meleg, két közelinek tetsző, apró sziget tette totális esztétikummá a pillanatot.
A második éjszakát kint az utcán, az autóban töltöttem. Mivel a szúnyogok az előző éjszakai nyalakodástól felajzva erősen készültek az újabb bulira, egy ablakot se húztam le. Ne rajtam szórakozzanak! Persze alig kaptam levegőt, olyan meleg volt odabent, arról nem is beszélve, hogy úgy pakoltam be magam az ülésre, mint egy háromszor összehajtott törülközőt. Megpróbálkoztam azzal is, hogy csak egy kicsi levegőt engedek be, de mint a villám, úgy húztak befelé a dögök. Lecsapkodtam valamennyit, és beletörődtem a helyzetbe. Azt azonban nem kalkuláltam be, hogy a helyiérdekű csávók pont aznap éjjel, pont abban az utcában rendezik meg a gyorsulási versenyüket! Vasárnap hajnali ötkor kitámolyogtam az autóból, és miután széthajtogattam magam, megpróbáltam valami emberi külsőt magamra erőltetni. Azután elballagtam az istentisztelet előtti kipakolásra. Mire odaértem, fel is ébredtem, ugyanis festői napfelkeltében volt részem: A hegyek aranyba öltöztek a reggeli sugaraktól…
A hanggal szép munkát végezhettem, mert többek között egy öreg bácsi is odajött hozzám, s nagy ujjongások közepette hosszasan rázta a kezemet, hangoztatva, hogy jó a füle, nem süket!!! Nem értettem, miről van szó, ezért elmagyarázta, hogy amióta idejár, soha nem értett semmit a prédikációból. Magában elkönyvelte, hogy megsüketült öregkorára. Ma azonban mindent kristálytisztán hallott és értett, tehát nem süket!!! No, így már megértettem az örömét, és együtt áldottuk Istent azért a kegyelemért, hogy neki jó a hallása, nekem pedig Isten megáldotta a talentumomat!
A következő péntek hamar eljött, és ekkor újabb szobát ajánlottak fel. Már rutinosabb voltam, ezért rákérdeztem, milyen szobát, és rajtam kívül hányan alszanak még az ágyban. Megnyugtattak, majd közölték, hogy külön fürdőszoba is tartozik hozzá! Azt azért még megkérdeztem, hány macska és hány kutya osztozik a fürdőszobán, mert itt sok helyen odaszoktatják az állatokat a dolguk elvégzésére. No nem a WC-be, hanem mellé, egy tepsibe. El lehet képzelni, mennyire guszta ezt szagolni, mondjuk fogmosás közben, mert sokszor hetekig nem cserélnek almot. Az ember egyből könnyekre fakad, de nem a meghatottságtól, hogy milyen kulturált az állat, hanem attól, hogy a gazdája mekkora állat, mert a szag kimarja a tüdőm, meg mingyá' kifolyik a szemem! Miután e felől is megnyugtattak, követtem a japán házaspárt, akik egy igen gazdag környéken laknak, fenn a hegyoldalon. Egy hihetetlenül tiszta és igen hatalmas kétszintes házba toppantunk be. Csak ketten lakják, a gyerekek már kirepültek. Én meg berepültem az egyikük szobájába, ahol eltátottam a számat: no igen, ez már szoba... Nádbútor, fehér, puha padlószőnyeg, két hatalmas ablak, amelyek a hegyekre és az óceánra néznek, a kilátást nem zavarja semmi. Én meg csak dünnyögtem magamban: ez aztán nem semmi! Reggel kinyitottam az összes ablakot, elterültem az ágyon, és hosszú időn át csak bámultam kifelé, mert egyszerűen nem tudtam betelni a panorámával. Visszagondoltam a múlt heti éjszakáimra, és áldottam Istent ezért a csodáért! A házaspár állandóan a kívánságaimat lesi, úgy érzem magam náluk, mintha a miniszterelnök lennék. De nekik „minister” vagyok, azaz Isten szolgája, akit nagyon megbecsülnek itt. A második heti istentisztelet még jobban sikerült, mert már a gitárosokat is sikerült egy kicsit „beidomítani”, hogy pengessék azt a lantot a színpadon. Mert az, hogy otthon hogyan pengetik, az az ő dolguk, de a színpadon ez nagyon nem mindegy! A pásztor megkérdezte a gyülekezetet, hogy tetszik nekik az új elrendezés, felállás, hangzás, erre hangos tapssal és éljenzéssel adták tudtomra a véleményüket. Istené legyen a dicsőség és hála!
A harmadik hétvége még
izgalmasabban telt el, mert szombaton embergyűlés volt a közeli
golfklubban:
férfikonferencia, ahová hangosítani mentem. A golfpálya és a klubház jó
mélyen
helyezkedik el a hegyek között, óriási területen. A szédületes látvány
és a
napfelkelte olyan volt, hogy félúton meg kellett állnom. Kiszálltam az
autóból,
és csak ámultam-bámultam: az ezerméteres hegyek csúcsa még párában
szunnyadt, és
a kilátszó „derekukat” alulról világította meg vörös fénnyel a felkelő
Nap! A
klubházba érve pillanatok alatt összedobtuk a cuccot, majd belevágtam a
konferencia luxusreggelijébe. Alig bírtam betelni az eszelős finom
kajával,
kávéval, no meg a rendkívüli kilátással! Az előadások és az éneklés
után jött a
luxusebéd. Életemben nem jutottam be eddig golf-klubházba, eddig csak
kívülről
bámészkodtam befelé, mit is zabálnak a piszkosul gazdagok, mert ez a
kis
étel átszámítva hétezer forintba került! Még soha nem ettem ilyen
méregdrága
kaját, ezért dupla kéjjel ültem neki, és nem csalódtam! Minden embert
maximálisan megértek, aki a golfot választja: leírhatatlanul gyönyörű
környezet,
friss levegő, luxusminőségű kaják stb. (Japán házigazdám este széles
mosollyal
említette, hogy neki a „golfmisszió” jutott! Meg tudtam érteni...) Kora
délután vége lett mindennek,
de nem siettem el a helyszínről. Majdnem estig ott ültem a fűben, és
csodáltam a
gigantikus hegyeket, a hihetetlenül szép völgyet, az egzotikus
növényeket! A
levegővel se tudtam betelni, és egyfolytában hálát adtam Istennek
azért, hogy
ilyen csodás természetet alkotott, csupán a mi örömünkre! Este még
kiballagtam
levezetésképpen az álompartra.
Másnap, vasárnap, miután visszautaztam, a házigazda mesélte, hogy elég nagy hullámok érkeztek. Nosza, kiballagtam egy sziklás partra, és totál más látvány fogadott, mint előző este. Alig hittem el, hogy ugyanazon a szigeten vagyok, csak negyven kilométerrel odébb! A tenger fehéren tajtékzott, óriási volt a megtörő hullámok ereje és robaja! Pillanatok alatt libabőrös lettem, mert négyemeletnyi gigantikus hullámok döngettek felém gyors egymásutánban, hogy közvetlenül az orrom előtt a partnak csapódjanak, majd feltornyosuljanak vagy tíz emelet magasságig, valami elképesztő tömegben! Totális sokkhatás ért, ez már szinte sok volt: tegnap a hegyek között ámuldoztam, este az álomparton, ma meg itt! Isten nem „kímélt”, felfoghatatlan bőséggel árasztotta rám mérhetetlen szépségű alkotásainak látványát...
Kalandok.
Sok ember keresi a kalandokat, jó páran az extrémeket is, ahol hajszálon függhet az ember élete. De van, aki csak belesodródik ebbe. Van egy olyan kiugró partszakasz, ahonnan kb. száz méterre terül el egy eszményi szigetecske. Rengeteg madár lakik ott, és ahogy innen látszik, gyönyörű homokos partja is van a szélvédett oldalon. A kis sziget túlsó oldala viszont teljesen ki van téve a természet erőinek, a tomboló szélnek és a hatalmas hullámoknak. Ezek megkerülik a szigetet, s így az innenső oldalon kétfelől érkeznek meg, valamivel diszkrétebb kiadásban. Az ár-apály hatása miatt hol bokáig ér a víz, hol embernyi. No, gondoltam, ez menni fog. A helyi embereket kikérdeztem, mi a téma, és megnyugtattak, hogy ma talán cápa sem lesz errefelé, mert amúgy itt tanyáznak.
Hívtam a „túrára” egy társat is, gondolva, hogy így csak 50 %-os esélyem van a 100%-al szemben, cápaeledel tekintetében. Megegyeztünk, hogy búvárcuccal kelünk át, mivel nem homokos az alja, és így a séta elég esetleges a vulkanikus köveken, amikre már rátelepedett a korall is. Beöltöztünk, ahogy illik, és a tenger délutáni állása szerint épp derékig ért a víz. Néhány méter után hamar rájöttem, hogy ez nem az a búvártúra, amire annyira vágytam! A túloldali hatalmas hullámok miatt akkora volt a sodrás, mint egy vadvízi folyóban, amilyenben raftingolni szoktak! Csakhogy itt nem egy irányból dőlt a víz, hanem hol erről, hol arról! Úgy éreztem magam, mint egy papírfecni, mert úgy dobált a hullám, ahogy akart! A sodráson túl hullám is volt rendesen, ezért a vízmélység néha úgy alakult, hogy azt hittem, beleverem az orrom a fenékbe, ami, ha homokos lett volna, nem is okozott volna gondot, mivel azonban korallos volt, attól tartottam, itt egy pillanat alatt megkapom a korall-piercinget meg az egész alakos tetkót egy életre! No, nagy nehezen azé' haladtunk, persze a száz méterből lett vagy kétszáz, mert jobbra-balra cikáztunk az áramlás miatt, arról nem beszélve, hogy sokszor egy helyben úsztunk, mert pont szemből jött a sodrás. Az utolsó harminc méternél annyira alacsony lett a víz, hogy már nem lehetett úszni, ezért megpróbáltunk felállni az őrjöngő vízben, hogy levegyük az uszonyt, és felvegyük a gumipapucsot, hogy ki tudjunk gázolni. No, itt éreztem valami olyasmit, mint a filmekben a főhős, aki esély nélkül igyekszik megbirkózni az elemekkel. Felállni lehetetlen volt, mert a hullámok pillanatok alatt visszanyomtak, a lábunkat pedig elkapta az igen erős áramlás. Egy „burleszk filmjelenet” következett, amikor két ember összekapaszkodva mégis megpróbálta vagy harmincszor ugyanazt. Végre nagy nehezen felvettük a gumipapucsot, és óvatosan, egymásba kapaszkodva kiküzdöttük magunkat a partra, miközben a hullámok kétfelől csapkodtak, de volt olyan is, hogy pont felettünk csaptak össze. Óriási megkönnyebbülés volt újra szilárd talajt érezni a talpunk alatt! Kifeküdtünk a csodálatos öblöcske homokos partjára, majd rövid pihenés után körbejártuk a szigetet. A túloldalon lenyűgöző volt a hullámok ereje és mérete, ahogy elemi erővel döngették a sziklákat, miközben vagy húsz méter magasra csapódva szétporladtak, szivárványt szórva az égre. Több helyen vulkanikus kőképződmények övezik a partot, ezekre rá sem lehet lépni, mert annyira élesek és hegyesek. Úgy fest, mint egy kőbe fagyott hatalmas szivacs: lyukacsos, és szanaszét van szaggatva. Egyetlen rossz lépés rajta, és a műtőasztalon lehet csak kipiszkálni a dárdányi darabokat az emberből, már ha egyáltalán marad mit a műtőasztalra fektetni. Lassan kezdett lenyugodni a nap, ideje volt visszamenni. Úgy gondoltuk nagy okosan, hogy máshol úszunk vissza, ahol mélyebb a víz. Egyetlen útvonal maradt, kiúszni a kis öbölből, és az előbb ecsetelt vulkanikus kőzetet megkerülve, kicsit odébb kievickélni. No, bele is vágtunk, felöltve a búvárszerkót, de amikor már jócskán kiúsztunk az öbölből, már nem védett a part, és elkapott egy igen erős áramlás, ráadásul akkora hullámokat kaptunk, hogy még a rendőrtől sem kaptam akkora taslit, amekkorát egy óriási hullámtól. Kb. egy percig nem is láttam semmit a milliónyi buboréktól és a meglepődéstől. Amikor végre kitisztult a víz, közvetlenül az orromban láttam a tenger fenekét, de nem akármilyet! Kidugtam a fejem a vízből, és meghökkenve láttam, hogy az a hullám, ami az előbb elkapott, teljesen kidobott a part közelébe. Mit gondolsz, pontosan hová? Nos, úgy két méterre landoltam attól a sziklától, amit az előbb oly mélyrehatóan ecseteltem... Fel akartam állni, de a következő hullám felborított, ezért igyekeztem belekapaszkodni a fenékbe, ám ott csak azok az éles kövek voltak. Aztán fenékre ültetett a következő hullám. No, gondoltam, most aztán jól át lesz szabva a fürdőgatyám, velem együtt! A társam is ott kötött ki mellettem, pedig ő jobb úszó volt nálam, és nagy ívben próbálta kikerülni ezt az életveszélyes helyet. Újra egymásra voltunk tehát utalva, és két hullám között megpróbáltunk kiaraszolni. Igen ám, de nem volt hová, mert jobbra is, balra is ezek a húsbavágó kőképződmények sorakoztak, ami felé egyre csak toszogatott minket a hullám! Végre felfedeztünk egy kis rést, ahol akadt egy talpalatnyi normális szikladarab is! Nagyon kellett vigyázni, amikor elkezdtük megközelíteni ezt a helyet, mert szinte fortyogott körülöttünk a víz, óriási volt az áramlás, és csapkodtak a hullámok is rendesen. No, itt ennél a jelenetnél izzadt le jó néhány őrző angyal is velünk együtt... Nagy nehezen sikerült megvetni a lábunkat azon a talpalatnyi kis helyen, de erősen gondolkodóba estünk: alattunk az őrjöngő tenger, előttünk az áthatolhatatlan „szivacs”. Miután vissza már nem akartunk mászni a vízbe, így maradt az előre. Milliméterről milliméterre, négykézlábra ereszkedve araszoltunk előre. Ez a művelet nem volt egészen egyszerű, hiszen csak a tűhegyes, kisebb-nagyobb, néhol viszont félméteres kődárdák álltak ki, ezeken kellett haladni. Egyszer megbillentem, elvesztettem az egyensúlyomat, és szó szerint éreztem egy angyal segítő kezet, ahogy visszahúzott! Ha akkor beledőlök a sziklába, ki se lehet onnan piszkálni, csak jó néhány kiló vulkanikus kővel az oldalamban, ami tíz-húsz centire belém fúródott volna... De Istennek hála, csodával határos módon egyszer csak kijutottunk ebből a helyzetből, és újra ott álltunk a parton – de még mindig az innensőn! A nap már erősen hanyatlott, s ilyenkor már rosszul látni a vízben. A hullámok is egyre erősödtek, ezért hát összekapaszkodva elkezdtük magunkat visszaküzdeni. Az ár most jó irányból érkezett, egy idő múlva újfent magunkra piszkáltuk a búvárcuccot, és száguldottunk kifelé. Úgy értem partot, mint a filmekben szoktak: egy utolsó hullám szó szerint kidobott a homokra, ahol óriási kéjjel elterültem, majd felpattantam, és elkezdtünk ugrándozva, hangosan ujjongani, hogy újra a parton vagyunk, és egészben! Az angyalok meg a homlokukat törölgették, és velünk örültek!
1998-1999, Ausztrália, Amerika
2017-2018, Singapore, Pulau Langkawi