Az esetem bizonyos szempontból azért nem viselt meg, mert igyekszem bölcs szívvel számlálni a napjaimat, és tudom, hová készülök. Nagyon sokan összeroskadnak, depressziósak lesznek a helyzettől, de csak azért, mert nincs reménységük.
A professzor úr karon fogott és végigkísért az osztályon, és megmutatta az összes beteget akik ugyanezért kerültek ide, mint én. Megdöbbentő volt amit mondott: ezek az emberek azért nem kelnek föl az ágyból mint én, és fekszenek mozdulatlanul fehér arccal, üveges tekintettel, mert már nem akarnak élni... 

Nyilván nem jó dolog innentől kezdve életem végéig gyógyszereken élni, de kimondhatatlanul jobb, mint rokkantan, vagy más nyomorúságban! Igen hálás vagyok ezért Istennek!
A megélt fájdalom semmi nem volt az áprilisi műtétem után átélt fájdalmakhoz képest, más viszont „jajgatott” a szívkatéterezés meg a körülmények miatt. Mivel nem jöttem be időben, így a szívizmaim 40%-a teljesen elhalt, ezért a szívem sohasem fog tökéletesen működni, azaz meggyógyulni, és amíg élek úgy marad... Ezen elgondolkoztam, de belenyugodtam, hiszen visszamenőleg nem tehettem semmit. Előző héten a Zemplénben vezettem egy kerékpártúrát, és a tábort nem hagyhattam ott.
A túra alatt majdnem elpusztultam, de végigcsináltam.
Isten szolgálatában azonban nemes dolog elégni.

Gyakorlatilag újra kellett építenem a szervezetemet, lassan, fokozatosan. Semmivel nem terhelhettem magamat, a szívemet, egyelőre. Beutaltak Balatonfüredre is a szanatóriumba, ahol megtanítottak helyesen mozogni, táplálkozni, és többek között elmondták, hogy a magyarok 65%-a a zabálásba hal bele...
Két pofára toljuk be az „élelmiszaripari” hulladékot – mert azt gondoljuk ez az olcsó -, a transzzsírban, koleszterinben, zsírban, pálmaolajban bővelkedő mindenféle „finomságokat”, ettől aztán nem csak a hasunk -nőknél hátsónk- lesz hatalmas, hanem az évek során ez mind lerakódik az érfalakra, amelyek végül teljesen elzáródnak! Kivéve, ha 38 fokos hőségben a mezőn kaszálsz egész álló nap, mint dédapáid.
Egy ilyen előadás után visszaballagtunk a szobába, és a szobatársam egyből kikapta a hűtőből a karnyi kolbászt és szalonnát!
Néztem rá kikerekedett szemmel:
- Te semmit nem hallottál az előadáson?
A válasz tipikus magyar bölcsesség:
- Hát valamit ennie köll a magyar embernek, nem?
Igen, de az előadáson az is elhangzott, hogy nézzük meg az északi és mediterrán országok étrendjét – s amit nekünk is javasoltak-, ahol az ilyetén elhalálozás csak 5%!!! Grönlandon meg 0.0001 %!
Na mi erre a magyar válasz? Há’ mé’ kéne egészségesen meghalni?

„Sajnos” másképp nézelődök azóta, és elszörnyülködöm, hogy már a tinédzserek mennyire zombinak néznek ki a manapság divatos kajáktól! Pl. a legtöbb lány órákat áll reggel a tükör előtt, hogy kisminkelje magát, nyaktól lefele viszont teljességgel igénytelen. Felveszi nyáron az éppen trendi rövidnadrágját, ami alól csak úgy buggyan kifele a hurkás-hájas lába, s miegyebe...  És még mutogatja is, pedig takarni kellene.. Jónéhány férfi meg úgy néz ki, mint egy 18 hónapos terhes.
Szomorú...

Gyakran járok Franciaországba ahol betérek az ottani Auchanba, és mindig igencsak meglepődöm: itt egy-két kivétellel csak normális kajákat látok a polcokon!
Miért?
Mert a multik és a többiek addig pakolják ki a sok hulladékot a magyar polcokra, amíg azt megveszik! És sajnos megveszik, mert  pénz sok, ész, család iránti felelősség, nulla.
Ha a francia polcra kitennék ugyanezt a szemetet ott maradna, ott rohadna el! Mert ők nem veszik meg! Ezért van ott jó minőségű kaja a polcon, mellesleg ugyanolyan áron, mint itt a hulladék... Illetve mégse ugyanolyan áron, mert ők nem ennyire arcpirítóan kevés fizetést visznek haza mint mi...
Egy pillanat alatt megváltozna a helyzet itthon is, ha homo sapiens módjára élnénk és gondolkoznánk!
De számomra érthetetlen okokból mégse így van, pedig ez abszolút nem pénz kérdése!
A jobbágyrendszerben amiről azt tanítják mekkora kizsákmányolás volt, az akkori rendszer tizedet szedett szegény jobbágytól... Egy komplett rendszert el lehetett tartani abból! És mennyi is az Áfa most nálunk??? Meg a sok egyéb lehúzás, sarc???
Szabad elgondolkodni...

Változás.
Mindenképpen az, hisz nekem innentől kegyelemből vannak a perceim, papírforma szerint halottnak kellene lennem. Elzáródott a szívhez vezető ér.... Csak azért nem patkoltam el, mert egy mellette levő átvette a szerepet. Átvette. Nem feltétlenül van így, sok más embernél nem volt így...
Vaknak kellene lennem, ha ezt nem látnám!

Az életformám eddig is nyugis volt, a stresszt csak hírből ismerem. Sose hajtom magam, nem vagyok bolond.

Sokat tanultam a természeti népektől, csakis annyit dolgozom, ami a létfenntartáshoz kell. Luxusra sose.
Az arcméretem átszabása ez inkább. Még mindig túl nagy volt...

Azonban a történetnek itt nincs vége!
Egy évvel később, az egyik atyafi erősen verte az asztalt, hogy ő nem akar olyan közösségbe járni ahol Krisztus nem gyógyít!
(Valószínű ahhoz a manapság trendi vallásos show-hoz van szokva, amikor futószalagon megy a gyógyítás a színpadon.)
A következő héten épp a kardiológusnál voltam kontrollon, és miután végignézte a legújabb leleteimet székestül hanyatt dobta magát és azt mondta, orvosi történelmet írtam, mert ilyet ő még nem látott! Eddig sohasem fordult elő efféle: a 40%-os szívizom-elhalásnak nyoma sincs, a szívem meggyógyult!

Isten csendben tette ezt, nem is tudtam róla eddig. Teljesen felépültem - Isten különös kegyelme által!
Ő kárpótolt, és újabb csoda részese lehettem...
Elképesztő! Nem?

     
       Kaptam tehát újabb lehetőséget, újabb utat, hiszen Isten felemelt a porból –már hányszor- és különös kegyelme által ismét itt élhettem ebben a gyönyörű és főleg meleg államban! A meleget a nyárra kell érteni..., habár nem mindig.
Valamint tisztelettel jelentem, az amcsik jól vannak errefelé. Az egyetlen probléma itt, hogy hogyan költsék el a pénzt.

Rendkívül élvezem a januári 24 fokos meleget! Tudom, Indiában mindig meleg van, de nem onnan jöttem.
Az Everglades Nemzeti Park előtt "beszédültem" Naples-be. Futólag voltam már itt, de most más, mert több időt töltök errefelé. Van időm, nem sietek.
Az arcom leszakadt párszor.

Először a kikötőben jártam, majd a millió dolláros házak utcáiban tekeregtem.
Itt a házak hátsó oldalánál ringatóznak a jachtok. Má' itt szédüldöztem, pedig sokat látott ember vagyok... De amikor a 10 millió dolláros házak közé értem, na ott leragadtam egy ideig, csak tátottam a számat. Arra már kerítés is dukál, a hatalmas park mögött terül el a kastély, s a másik oldalon a tengerpart. Az összeget onnan tudom, hogy megnéztem. Beszoroztam nagyjából: közel
3 milliárd forint...
Szóval igencsak jól megy az itt élőknek.

Miután alaposan széttátottam a számat és felvakartam az állam, belevetettem magam a végtelen, Isten alkotta  szépségbe...

Érdekes volt az Everglades után kimenni a civilizációba, Miamiba.  Amint végeztem a kajabevásárlással húztam is vissza, és jó érzés volt újra a természetben lenni.
A délutánt már az alligátorok között töltöttem, szinte már hiányoztak. Ez az ő otthonuk ahol szabadon élnek, kerítés nélkül! Ahogy ott mászkáltam közöttük szinte békésnek tűntek, de este felélénkülnek és ijesztő horkantásokkal, meglepően fürgén vetik rá magukat áldozatukra! Ennél a pontnál szoktam odébb igyekezni...

Elcsodálkoztam, hogy a digitális  emberiség mennyire nem tud már mit kezdeni a csenddel, a természettel. Félnek a csendtől, állandóan zajt csinálnak maguk körül, kilóg a fülükből a drót, éttermekben, boltokban bömböl a szuper igénytelen, zenének nevezett okádás.
Hatalmas ajtócsapkodással megérkeznek ide, kiömlenek az autóból, akár egy ordítozó csorda, körbecsörtetnek, majd húznak tovább. Estére szerencsére kiürül a park, és csak az igazi állatok maradnak. Ilyenkor gyönyörű minden, meg reggel.
Egy órával napkelte előtt ébredek mindig, és kb. tízig enyém a vadon, teljesen egyedül lehetek, nyugiban. Ezután érkeznek a bömbölő hangfalú autós teenagerek, kiszállnak, a bömbölés természetesen marad. Némelyik előkotorja a pecabotját és úgy áll ki a tó szélére. Nyilván nem fog semmit, mert a hanghullámok messze nyomják szegény halakat - meg engem is.

Soha nem láttam eddig fehér szivárványt. Szivárvány volt, de színek nélkül. Hatalmas fehér csóva.

Belegondoltam abba, hogy január közepe van, én meg itt sétálgatok tök egyedül a zavartalan csendben, a mangroove erdőben, a hatalmas láp szélén rövidgatyában, papucsban, pólóban és olyan párában, hogy látni lehetett, ahogy szitál.

Na ez egy igazi életérzés...

 

Délelőtt beballagtam a Flamingo nevű kis tengerparti faluba. A kikötő mellett van egy kis bolt, ahol forró vizet szoktam kérni a kávémhoz. Az eladónővel már dumáltam párszor, most megkérdezte, voltam-e már hajókiránduláson? Mondtam, hogy nem. Erre a kezembe nyomott egy késő délutáni, másfél órás útra szóló jegyet, csak úgy...
Amikor eljött az idő, a hajó legelejére ültem, és kihúztunk Florida Bay-be, az ezer apró sziget közé. Igencsak élveztem, amikor megjelentek a delfinek. Közvetlenül az orrom előtt, tőlem két méterre ugrándoztak ki a vízből és versenyt úsztak a hajóval. A kirándulás végét egy káprázatos naplemente koronázta meg: a nap hatalmas izzó, vörös korongként bukott a tengerbe.

Na ez is egy igazi életérzés...

Szóval érdemes korán kelni...
Meg kedvesnek lenni másokkal...

Mondanom sem kell, bunkó magyarral itt is találkoztam, pár nappal később, épp egy WC-ben. Tették rám a sértő megjegyzéseiket, persze nem árultam el, hogy értem. Pedig ennél messzebb már nem lehet menni, Key West a legalsó csücske az országnak, innen jó időben látni Kubát...

Írtam a több millió dolláros házakról, meg a másik oldalukon ringatózó jachtokról. Újra Naplesben jártam. Lassan egyre többet láttam, hiszen sokat sétálgattam a hihetetlenül gyönyörű, békés, pálmafás utcákban - a bevándorló mexikóiak szép munkát végeznek -, ahol minden zöld és virágzik. Elképesztő hely ez.

Esténként kiöltöznek, beülnek a Maseratikba, Jaguárokba, Ferrarikba,  Rolls Royce-okba és elhajtanak a városka igen puccos részébe az iszonyúan drága éttermekbe, ahol egy kézfogás a pincérrel 30 dollárnál kezdődik (közel 10 000Ft), és esznek-isznak, miközben az akárhonnan érkezett operaénekesnő diszkréten énekelget.
Persze ez mind nyitott, ott sétálgattam közöttük -csorgott a nyálam a lazactál láttán- elképesztően jó illatok közepette.
Egy vacsi legalsó hangon is minimum 50-60 000 Ft - pezsgővel akár  többszázezer Ft -, és ez megy itt minden este.
És dugig az étterem...

Van itt egy óriási jachtszalon is.
Beballagtam minap körülnézni, mert ezrével ringatóznak a kikötőben is, és kíváncsi voltam az árakra. Kiállítottak a telepen bakokra jó néhányat, a szalonhoz tartozó saját, félig fedett kikötőben meg ott ringatóztak a nagy többszintesek. A legolcsóbb motorcsónak 30 000 dollár, a kicsi jachtok 2 millió, a közepes 20 millió, a nagyobbak 50 millió dollár körüliek. Ezek tetején helikopter leszálló és hangár, belül vízesés van, mely az úszómedencébe folyik, ami erős hullámzás esetén 3 perc alatt kiüríthető. Na, ennél a pontnál kicsit leesett az állam. Odaballagott hozzám az eladó, ahogy ott szédelegtem a jachtok között, és kérdezte, hogy melyik érdekel. Mondtam, hogy az a 20 milliós. Egyből óriási tisztelettel néztek rám, és beszéltek hozzám, a személyzet igen udvariasan kezelt a továbbiakban. Egyből megkérdezték, meghívhatnak-e az esti exkluzív, zártkörű partijukra? Gyorsan átfuttattam az agyamon, lapul-e szmoking a bőröndömben a papucs meg a rövidgatya mellett? Nyilvánvalóan nem, így sajnálattal el kellett utasítanom a szíves invitálást.

Mint tudjuk, itt sem minden fenékig tejfel...
Azt tapasztaltam, hogy egyre több az agresszív, nyomulós sofőr meg a végtelenül ostoba megnyilvánulás. Sokan este se kapcsolják fel az autó lámpáját, sőt szürke esőben sem, és index nélkül váltogatják a sávokat keresztül-kasul.
Sokan szörnyen, vagy egyáltalán nem beszélnek angolul. Például bemegyek egy boltba, és nem tudom, milyen nyelven szólnak hozzám. Amikor mondom, hogy beszélek angolul, éppen csak makogni tudnak.  Egyre több a totál igénytelen ember. Csak a fogyasztás, és megszerzés a lényeg. Minden az üzlet, az emberiesség lassan kezd kihalni.

Pénz mint a tenger, veszik az irgalmatlan drága sok milliós Harley-Davidsonokat, kipufogó nélkül -épp csak akkora csöve van, hogy ne a gatyájára menjen a füst-, mindez undorító köcsög hanggal párosul, mert most ez a divat.

Elképesztően hangos, és brunnyogtatják ha kell ha nem. Valaminek nagyon kicsinek kell lennie, amit ekkora hanggal kell  kompenzálni!

A sok vidéki magasan iskolázott alak meg veszi a marha nagy terepjárókat, szintén köcsög hanggal felszerelve. Kiszáll, köpköd, a sörös doboz meg repül a bokorba.
Természeti érték rengeteg van, szellemi érték is - úgy, hogy összerabolják a világ minden részéről, mert abból itt kevés van... Van egy szűk értelmiségi réteg és sok kedves ember is, de ők egyre kevésbé dominálnak. Nem ilyen volt ez az ország amikor először idejöttem.

A szabadság országát lassan nem látni a tenger sok tiltó táblától. Mindenhol ki van rakva valami, hogy “No” ezt, vagy azt, még az is, hogy “Ne őgyelegj!” Na, ezen lehidaltam.

Egyszer bementem egy borszaküzletbe, ahol egy görög származású eladó kínált borral. Én úgy forgattam a poharat meg ízlelgettem a finom nedűt, ahogy a borkultúra megkívánja. Az eladó nagyot nézett. Azt mondta, itt az a szokás, hogy bejönnek, felhörpintik, azt annyi. Nulla borkultúra. Na, jót elbeszélgettünk erről, és neten megmutogattam neki a Hegyaljai pincéket, a Tokaji Aszút stb. Teljesen le volt nyűgözve.

Baseball sapka, napszemüveg. Mindenhol és éjjel nappal. Azt nem tudom, éjjel hogy látnak tőle, de még az étteremben is sapkában ülnek.

Voltam egy istentiszteleten… elég rendhagyó volt. Az előbbi amerikai kellékeken kívül még dohányoztak is. A hangtechnikus hallássérült volt, amikor kérdeztem tőle valamit, feltekerte a hallókészüléke hangerejét, hogy hallja mit kérdezek. Ez a nem gyenge, gondoltam. Innentől fogva bárkit megműtök a konyhaasztalon.

     Egyik nap olyasmi történt, amiről még mindig nehezen hiszem el, hogy velem esett meg. Alapesetben ez egyáltalán nem történik meg senkivel, azonban az utóbbi időben Isten olyan csodákat tesz velem, amelyek közül egyik sem megszokott, sőt. 
Újból át kellett haladnom Miamin, és éppen a kikötőnél jártam, amikor megláttam egy rakás jachtot ringatózni a vizen.

 Ahogy közelebb mentem, leesett, hogy hallottam a rádióban: ma van a nagy jacht-show. Nosza, egyből leálltam, és mivel eléggé szépen voltam öltözve – ez is előfordul -, gondoltam, akkor ballagjunk csak befelé nézelődni!

Nagy nehezen átküzdöttem magam egy rakás Rolls Royce-on. A biztonsági őr persze megállított, hogy hová megyek? Há' mondom, befelé. Ide csak speciális meghívóval lehet bemenni, mondta, de ha akarok jachtokat látni, menjek ki az akármelyik tengerpartra, azt ott majd látok. Épp azon tipródtam, mit is mondjak ennek az IQ-bajnoknak, és mivel erősen kiültek az arcomra a gondolataim, odavágódott egy tagbaszakadt fickó, és megkérdezte, mi a problémám? Hú, gondoltam magamban, ez most megragadja a galléromat, és a Rolls Royce-ok felett repülök vissza a parkolóba... Azért bátran az arcába néztem és mondtam, hogy van problémám, szeretnék bemenni, de nincs meghívóm. Ám ha ön adna egyet, igencsak örülnék! Ami ezután történt, az olyan volt végig, mint egy álom: A fickó széles mosollyal benyúlt a zsebébe, előhúzott egy meghívót meg egy speciális Pass-t is, hogy azzal felmehetek minden hajóra. Ezután elkísért az első jachtig - az IQ-bajnok őrnek közben leszakadt az arca -, és mondta, hogy érezzem jól magam! Én csak ott álltam és álltam és nem hittem el... Életem során rengeteg jachtot láttam már, de mindig csak ott sóhajtoztam a palló külső oldalán, és tudtam, hogy egy földi halandó nemigen léphet oda be. És ezek itt nem a kicsik, hanem a legnagyobbak voltak, 20 millió dolláros volt a legkisebb, és 90 millió a legnagyobb, ami 25 milliárd Ft.  

És most ott álltam ezek között, és tudtam, nagyon kevés embernek adatik meg, hogy akár egybe is bejusson valaha, most meg itt ringatja magát előttem vagy negyven! Egész nap egyik jachtból ki, a másikba be, mindegyikneknek bejártam minden zugát. Minimum ötszintesek voltak - lifttel felszerelve, természetesen -, és mindent megnézhettem. Minden egyes yachton vagy a kapitány vagy a tulaj fogadta „Mister Sandor-t”, széles mosollyal.

Az egyik tulaj rákérdezett, hogy megvenni vagy bérelni szeretném a yachtját? Mondtam neki, hogy még nem döntöttem el. Erre finoman kezet fogott velem majd megkínált frissítővel és bíztatott, hogy nézelődjek kedvemre, érezzem jól magam! Miután örömmel megtettem amire kért és a látottaktól szinte szédelegve ballagtam lefelé a hajópallón, lent a személyzet egyik tagja már várt kezében a papucsommal, amit aztán udvariasan a kezembe nyomott... 

Az egyik arc akart adni egy névjegykártyát, hogy majd valamikor diskuráljunk még a yachtokról. Hosszasan kotorászott a bukszájában a sok százdolláros között – úgy harminc darab lehetett benne. Azon tűnődtem: Vajon ez a közel 850 000 Ft fagyira van nála???

Mivel a yachtokra csak mezítláb lehet felmenni, fantasztikus érzés volt a süppedős puha szőnyegen, görög márványpadlón, tikfán, bőrön járkálni (igen, volt olyan lépcső ami bőrrel volt beborítva)! A falra rögzített festmények puhák voltak, nehogy a billegő hajón való járkálás közben esetleg megüssenek valakit. Minden helyiségben IPad volt, amivel lehet szabályozni a zene hangerejét, hőmérsékletet, vezérelni a függönyöket, a világítást, a páratartalmat, meg talán az utasok emésztését is.

Még a motorház padlója is olyan tiszta volt, hogy enni lehetett volna róla.
Természetesen az általában 8-10 fős személyzet mindennap kitakarít, törülközőt és ágyneműt cserél. Annyira ragyogott minden, hogy pl. a fürdőszobában sehol nem látszott egyetlen vízcseppnek még csak a nyoma sem!
A yachtokon minden apró részletet a végletekig kidolgoztak, minden hibátlan volt. Direkt behajoltam egy sarokba, de ott sem találtam semmi kifogásolni valót.
A hajóhídon a legújabb digitális és műholdas technikát alkalmazzák. Például hetekre fel lehet tankolni a hajót vízzel úgy, hogy egész nap jár a mosógép, zuhanyoznak, mosogatnak, stb.
A személyzet egyik tagjának értenie kell a frizurákhoz is, ő fésüli meg a papa, mama, meg a gyerekek frizuráját minden reggel! Természetesen a mamának külön fürdőszoba és fésülködő helyiség dukál.
A moziteremben hatalmas, puha kerevetek, fetrengve lehet nézni a marha nagy kivetítőn a filmeket.
A nagyobb yachtokon akár negyven vendégnek is van elég szoba.

És ahogy ott mászkáltam a milliárdosok között, belegondoltam: ezek itt ma zsebből megveszik valamelyiket. Érdekes volt ebbe a világba bekukkantani. Elképesztő arcokat láttam, s ahogy beszélgettem is velük, valahogy látszott rajtuk, hogy milyen körülmény között élnek, mindennap ötcsillagos kajákat esznek, és egy ilyen jacht nekik csak szórakozásra kell...

Belegondoltam, immár megjártam a két végletet, valahol Ázsiában, Afrikában, Ukrajnában a szeméttelepre felállított bodegáktól kezdve egészen idáig gyakorlatilag már nagyjából mindenhol megfordultam.
A két végleten élők viszont valószínű sohasem fognak találkozni. Viszont mind a ketten üres kézzel jöttek e világba, és úgy is fognak távozni...