2001 ősze, Amerika
Isten, Zsolt és felesége, Eszter, valamint Mike, és
még jó
néhány atyafi segítségével szeptember végén ismét útra kelhettem
egy 20
000 km-es család-, és gyülekezet-látogató körútra, pár nappal a New
York-i tragédia után. (A családi tragédia sajnos még tart.)
A fogalmazás hol jelen-,
hol múlt időben van, ahogy jöttek az élmények.
Irány tehát Charleston, South Carolina.
Szombat
„reggel” fél háromkor keltem, a repülőtéri kisbusszal
mentem ki. Odakint ácsorgott már egy csomó ember, mert a repülőtér
zárva volt!!! Mivel csak nyári ruhát vettem fel és vittem magammal,
szétfagytam a hidegtől, mert egy órán keresztül kellett kint állni a
hat fokban, ráadásul fújt a szél is. Amikor már meguntam a fázást,
kinyitottam az egyik bőröndömet, és felvettem a pizsamámat meg
mindent, amit még találtam. Aztán végre lassan megindult a sor, mert
a repülőtérre csak a motozás után lehetett bemenni.
Bent már meleg
volt, és lassan újra elhagytam ezt a nyüves várost.
Frankfurtban
szálltam át, ahol elég sokat akadékoskodtak, hogy minek megyek,
honnan jövök, miért van két útlevelem, stb.
A hatalmas repülőn
utazásom rögtön egzotikusra fordult, mivel egy
különös embert fogtam ki szomszédnak.
Helyből büdös volt szegény, különösen, amikor felemelte a kezét, és
kiszabadult a hónalja alól az addig őrzött szag, amit szerintem már
hetek óta érlelt.
Abból
a kajából, amit a gépen adtak, nem sokat evett, inkább elővette a jó
hazait: egy eszméletlenül büdös valamit, amitől majd kifordult a
belem. Menten sírásra fakadtam, mert a szememet is piszkosul csípte.
Kaja után elkezdte a fogait piszkálni, minden egyes tukmát jól
megnézve-megforgatva. És persze mindezt az orrom előtt. Ilyen
megrázkódtatás után lenyomtam három pohár nagyon finom német sört (a
Lufthansa jóvoltából), majd ezt leöblítettem négy kupica Baileys-zel.
Ezek után már kicsit jobban bírtam a szomszédom felől áradó
„egzotikus” illatokat.
Chicagóban már minden
simán ment, hazaértem...
Innen
repültem tovább Charlotte-ba (North Carolina).
Amikor
kiszálltam a gépből, Zsolték nem voltak ott. Úgy egy óra múlva
elkezdtem tépelődni, hogy mi a túrót csináljak most. Az egyik bőröndöm
meg nem érkezett meg, és pont abban voltak a telefonszámok. Ráadásul a
telefonkártyámat otthon felejtettem. Két óra késéssel végre megjöttek
Zsolték, majd egy további óra múlva a bőröndöm is! Rég örültem így a
barátaimnak. (Na meg a bőröndömnek!)
Amíg
várakoztam, elég sokat imádkoztam...
Harmincfokos meleg várt, és igencsak párás levegő. (Külön kéjes érzés az a tudat, hogy Budapesten most hat fok van.) Tegnap este még sétáltunk a tengerparton: gyönyörű sétány, padok, szökőkút, pálmafák, virágok, és eszméletlen jó illatok: tenger és virág. Összes légzőszervem is igen hálás volt, hogy idehoztam.
Másnap délben sírva fakadtam, amikor megláttam Mike „ajándékát” az útra: egy hófehér paripát, egy Ford Explorert. Minden zümmögős benne, totálisan automata, luxusjárgány. Igencsak élvezetes. Holnap belefekszem ebbe a Nagy Fehér Franciaágyba, és lehajtok Floridába!
A FORD leírhatatlan: van benne klíma, ami itt Floridában igen hasznos, mert ha mind a négy ablak le van húzva, akkor is eszelős meleg van a 100 %-os páratartalom miatt. Van benne még centrálzár, elektromos ablakemelő, elektromos ülésállítás (előre-hátra-fel-le) és üléspuhaság-állítás. Belül síri csönd, ringatózik, és megy, mint az állat! Egész jól elférek benne.
Florida gyönyörű! Minden
zöld, virágok és pálmafák egyaránt, de kicsit másképp, mint
Charlestonban. Várt a görkorim, a gitárom és a már legendás hófehér
frottírköpenyem, amiket legutóbb itt hagytam. Egy házaspár őrizte nekem
mostanáig, amiért igen hálás vagyok nekik!
Sajnos
az asszonyka a fülem hallatára hülyézte le a férjét, amit nem kellett
volna. Több mint húsz éve hallgatom már asszonyok szidalmait, lehet,
hogy ezért vagyok erre allergiás. Szinte nem volt egyetlen elégedett
szava sem. Nudli neki egész Florida, hát normális dolog ez? Erdélyből
jött, de neki itt sem igazán jó! Többször mondta, hogy utál itt,
Floridában élni. Képzeld el, hogy esik ez a férjének, aki idehozta
erre a gyönyörű helyre, egy gyönyörű lakásba, a világ egyik
leggazdagabb környékére, és neki nem elég jó! Bele tudom élni magam a
férj helyébe, mert ugyanezt már én is megkaptam!
Vettem egy hálózsákot,
mert amíg felérek Kansas-be, az autóban fogok aludni. Hátul jó nagy,
lazán el fogok férni. Három nap, két éjszaka egyfolytában úton
leszek.
Itt
is minden budiban (útszéli, városi, stb.) van WC-papír, meleg víz,
persze WC-s néni nélkül. Láttam útközben olyan autót, amelyikben a pasi
mind a három ülésre marha nagy macikat ültetett, hogy ne legyen
egyedül.
Az
autó üvege sötétített, tehát nem lehet belátni, ezért élvezem, hogy a
parkolóban éjszakázhatom. Az út szélén vannak nagy autós centerek
(központok), ahol szinte minden van, bejárok fürödni, WC-re, stb. Majd
megágyazok hátul, és alszom a szuper hálózsákomban. Elég sokan töltik
az éjszakát az autójukban, így egyáltalán nem voltam egyedül. A
reggelit már máshol költöttem el, a következő kis faluban. Nagyon
hangulatos itt a Burger King. Lágy zene szól, és reggelente csak
reggeli menük vannak. Mini cinnamon rollt (fahéjas sütit) ettem
kávéval, közben felraktam a lábam. Naná... Nagyon élveztem! Kellemes
csönd van, nincs az a nyomatós őrület. Kint az utcán sincsenek
száguldozó agresszorok, nem nyomnak le az útról, itt minden kényelmes,
kiszámítható, laza...
Nyilván
itt sem minden tökéletes, itt is emberek élnek.
Szombat este megérkeztem
Manhattan, Kansas-be. Itt is jó idő fogadott, huszonhat fok. Első utam
a Mallba (bevásárló központba) vezetett, mert hosszú gatyám nem volt,
nem hoztam szinte semmit magammal. Mert hogy ide nem hozunk ruhát,
innen visszük a cuccot. Éppen leértékelés volt (nem potom 1 %-kal!!!),
rögtön vettem két dögös gatyát, egy kéket meg egy feketét.
Vendéglátóm
és gyönyörű családja igen
lelkesen fogadtak, náluk is jártam már azelőtt. Vasárnap vacsorára egy
itt tanuló magyar házaspár hívott meg, akikkel még egy
szegedi diaporáma-vetítés során ismerkedtem meg. Utána együtt elmentünk
egy
jam session-re, amit a helyi gyülekezet legjobb zenészei tartottak a
tiszteletemre,
no és mindnyájunk örömére. Jót muzsikáltunk, ezek itt profik.
És persze itt is ettünk még eszelős jó kajákat. Itt nemigen lehet
éhenhalni...
Tegnap
fedeztem fel egy gyönyörű tavat és parkot a város szélén.
Leírhatatlan! Van benne picnic place (piknikező hely) is, előtte kis
táblával, mert aki akarja, az időt és a nevét ráfirkantva
lefoglalhatja hétvégére. És ha valaki már odaírta a nevét, biztos
lehet benne, hogy senki nem fogja letörölni!
Egy vendég számára nem olyan egyszerű errefelé az evés. Pl. ha tízen ülnek az asztalnál (rajtam kívül), akkor mind a tíz ember felváltva kérdez, aminek következtében én nem nagyon tudok enni a sok válaszolgatástól, pedig jobbnál jobb falatok várnak arra, hogy befaljam őket. A többiek már a szájukat törölgetik, amikor jómagam épp csak el tudom kezdeni az evést. Oszt’ onnantól kezdve engem bámulnak, ahogy tömöm magam.
Ma reggel fél hétre Man's prayer meetingre (imaközösség) mentünk a church-be (templomba). Nagyon élveztem. Hajnalban tök melegre ébredtem, és kellemes volt a reggeli is. Ittunk kávét, és ettünk fánkot. Eszelős finom volt, toltam le őket sorban... No és amiért elsősorban mentünk: jót beszélgettünk, imádkoztunk. Délben a már ismerős magyar családnál ebédeltem, ezután fizikus barátom elvitt az egyetemre, ahol kutatómunkát folytat. Körbevezetett a fizika tanszéken. Mondhatom, leesett az állam. Aztán beültem az egyetemi könyvtárba, ahol vagy ötven számítógép sorakozott, és mindenki a neten lógott.
Ma
reggel a hófehér frottírköpenyemben kimentem a fás, füves és bokros
utcára. A mókusok ezerrel rohangáltak, a madarak daloltak, én pedig
házi papucsban sétáltam egy kört. Próbáld meg ezt a ti utcátokban,
aztán nézd meg a szembejövők arcát!
Mindenki szépen beszél
velem, nem faggatnak, nem
gyötörnek. Boldog vagyok.
Tegnap a gazda kisfiával elmentünk görkorizni egyet. Az egyetem parkolója iszonyú nagy és sima, ott ökörködtünk. A Forddal gurultunk oda, mint a filmekben. Ezzel még nem volt vége a napnak, mert Mr. Xony - itt így szólítanak - még hivatalos volt egy esti kerti partira is! Őrült jó buli volt, barbecue-sütés, meg ami még ide illik. Utána bementünk a házba, és énekeltem-gitároztam nekik.
Másnap
jelenésem volt a University-ben (az egyetemen) mint barátilag
meghívott zongorahangoló! Mr. Xony... Egy több mint húszezer diákot
oktató egyetemen... Egy
világhírű csellista kéretett oda, mert az előző hangoló igencsak
gányolt. Nagyon feszítettem, amikor a hallgatók igen illedelmesen
köszöntöttek.
Ma meglátogattam egy első
benyomásra érdekes házaspárt. Megkérdeztem tőlük, hová készülnek, mert
az asszony is, a férj is feltűnően kicsípte magát. Azt felelték, hogy
szerintük otthon kell a legcsinosabbnak lenniük, a párjuk előtt.
Sajnos
valóban jó néhány feleség elhanyagolja magát, igénytelen tehén lesz,
ápolatlan, stb. (Nem a betegekre gondolok!) Éppen csak mosakodnak,
meg kifestik a körmüket. Pedig nem csak megszerezni kell életünk
Egyetlenét, hanem megtartani is! És ez a férfira is igaz. Az egykori
dalia hasa lassan a térdéig lóg, az otthoni tréninggatyáról nem is
beszélve...
Más vendégségben is jártam. A konyha hatalmas, mint egy garzonlakás, a walking closet (ahol a ruhákat tartják) akkora, mint egy nagyszoba. A kislány gyerekszobája pedig, mint egy kétszobás lakás, és egy légtérben van vele a fürdőszoba, de eszelős jól meg van csinálva. A pasi dolgozószobájában aztán tényleg elájultam. Minden fa és marhabőr. Van benne egy átlátszó italos-borosszekrény is, temperált hőmérséklettel, hogy az ital mindig tizenkét fokos legyen. A szobákból irtó jó a kilátás, körbelátni a dombokon. Egy kicsit leültem a nappaliban elmélkedni. Lám, így is lehet élni...
Ezután elmentem a város
másik „szegénynegyedébe”. Előtte beszéltem a tulajjal, akivel azelőtt
még soha nem láttuk egymást. Közölte, hogy bár ő nem lesz otthon, az
ajtót nyitva hagyja, csak szolgáljam ki magam, amíg megérkezik. Csupán
a macska fogadott, s az asztal tetején egy levélke, hogy érezzem otthon
magam. Elgondolkoztam a helyzeten: hogy ezek mennyire megbíznak
bennem?! Pedig nem is ismernek! És itt vagyok egyedül a lakásukban.
Ismerek jó néhány helyet, ahol ez elképzelhetetlen...
Ez
is tornacsarnoknyi házikó volt, csupa fából. Ellézengtem benne.
Visszafelé száguldoztam egy kicsit százharminccal (ezért itt lecsuknak!), de többé nem teszem, mert egy métert repült az autó egy huppanón. Betojtam, mert nem előre, hanem oldalra repült. De jó masszív a járgány! A Ford eszelős, úgy gyorsul, hogy a szemem majd kijön hátul.
Megy a bulizás Extasy nélkül is, sőt még jobban is. Mindkét délelőtti istentiszteleten zenéltem a helyi profi bandával, akikkel a jam session bulin találkoztam. Egy dalt adtunk elő, amit magyarul énekeltem. Gigantikus érzés volt igazi country zenészekkel nyomulni!
Az esti ifibuli szintén
fergetegesre sikerült. Minden erőlködés nélkül meg tudtam állni a
templom bejáratánál, mivel eszelős nagy parkolója van. Az ajtónál
elegánsan kipakoltam, senki nem bámult a pofámba és nem kérdezett
hülyeségeket, hogy „már megint költözik szomszéd?”. Felraktam mindent
egy gurulós kocsira, majd betoltam egyenesen a terembe. Nem kellett
harminc lépcsőn felcipelnem, majd ugyanennyin lekínlódnom a cuccot.
Jót
daloltunk a bandával és az ifjakkal, majd jött az unplugged Xony Music.
Elénekeltem nekik magyarul az „Ébredj fel, alvó Magyarország”-ot.
Ezután mindannyian bementünk a terembe, a vetítésre. Nagy taps a végén,
ahogy az ének után is.
Elegánsan
kitoltam a cuccot, ugyanígy lazán bepakoltam a Nagy Fehér Hintóba.
Otthon ugyanez a művelet másfél órás kínlódás...
Kansasból Coloradoba menet egyfolytában felfelé kell haladni. Denver kétezer méter magasan fekszik, ez kétszer a Kékestető. A nyomáskülönbségnek köszönhetően, amikor kinyitottam a krémes tubusokat, kispriccelt a kenőcs. Tobzódtam a bőségben, amit magamra kenhettem!
Denveri barátaim kedvesen
fogadtak, de mivel az ottani programom csúszott egy hetet, másnap
hirtelen felindulásból elindultam csavarogni egy kicsit. Nyugatra...
Ahogy
haladtam felfelé a nyárias időből, nagy meglepetésként ért a Rocky
Mountains (Sziklás-hegység) hágóján a hóvihar. Kettőig nem láttam, az
autó úgy csúszkált, hogy csak lépésben araszolhattam előre. A
túloldalon átment jégesőbe a téma, eléggé romantikus volt. Néhány óra
múlva leértem Utahba, ahol megint jó idő várt.
Isten
megvigasztalt egy igazi westernes naplementével: megérkeztem az
Arches National Parkba. Sokat látott pasi vagyok, de ami ott tárult a
szemem elé, az kész eszméletvesztés! Leírhatatlan nagyság és szépség,
ameddig a szem ellát...
Másnap reggel találkoztam egy nem mindennapi figurával, és beszélgettünk egy kicsit. A bringájához volt kötve egy utánfutó, a rákötött batyu tetején pedig ott csücsült két kutya. Rajtuk is volt hátizsák! Az emberen látszott, hogy ez az élete, és igen boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnt. Azt mondta, nincs semmi gondja. Kicsit irigyeltem ezért.
De indultam tovább, mert már várt rám a Canyonland National Park.
A tegnap esti katarzis folytatódott. Itt az emberek köszönnek egymásnak! Mindenki megváltozik ebben a környezetben. Egy ilyen rendkívüli hely mindenképp hatással van az emberre. Felemelő ez a nagyság; Isten alkotása, amelynek szépsége lenyűgöző!
Levezetésképpen
visszamentem az Arches National Parkba, a
naplementére...
Ez
a nap volt életem legszebb prédikációja, amit nem hallgatni, hanem
látni, és átélni lehetett!
Éjjel ugyanott, a jól bevált Hotel
parkolójában aludtam.
Éjfél körül hirtelen arra ébredtem álmomból, hogy igencsak gyötrődöm:
undorodom saját népem azon tagjaitól, akik oly sok gyötrelmet okoztak
nekem.
Eddig a magyarságomból fakadóan szinte csak lelki és testi terrorizmus
volt az osztályrészem, ahogy arról már korábban is beszámoltam:
rendőrpofon, rendőri zaklatás, csak azért, mert hosszú volt a hajam, és
farmer volt rajtam. Gumibottal akarták kiverni belőlem ifjúságom
ártatlan szépségét.
Az iskolában az egész osztály előtt az igazgatóm és
a tanárom megalázott a keresztyénségem miatt. A katonaságnál testileg,
lelkileg kicsináltak. Ez is volt a céljuk. Két év értelmetlen
szabadságvesztés „a Hazáért”…
Mostanában
az állandó létbizonytalanság árnyéka lebegett fölöttem, minden reggel
hálát adtam Istennek, amiért éjszaka nem lopták el az autómat. (Mert
volt erre próbálkozás...) Újabb és újabb létnyomorító sarcok emléke
kísért, amiket főleg autósként éltem meg. Odahaza a népért dolgozó
emberek közül néhányan önös érdekektől vezérelve csalnak-hazudnak,
akár az anyjukat is elárulnák. Az ember tehetetlen, ki van
szolgáltatva nekik. Isten óvjon mindenkit tőlük! Kezeik közt az
ügyünk teljesen független a valós világtól. Önálló életet élnek. Paragrafusok lélektelen
zsarnoksága.
Előttük nincs élő ember, csak ügyiratszám. Nem
is látnak, úgy ítélnek feletted. Az ítélethozatal eredményét
bezzeg
meghallgathatod...
Felrúgnak mindent ami nemes: Lehet-e köze hozzád a hamisság
ítélőszékének, amely nyomorúságot szerez a törvény látszata alatt? (Zsolt 94:20)
Ez a tengernyi mocsok lenne az örökségünk?
Aztán felvetődött bennem a férfi-demoralizálás témája, merthogy Budapesten bizony eléggé „lazán” öltözködnek a nők, egyenesen kihívóan. Nem azt mondom, hogy muszáj őket megbámulni, de igen feltűnőek! Kint van mindenük. Zavaró ez is, mint a sok, mindenhol ordítozó, mobiltelefonos állat.
Itt úgy öltözködnek
a nők, hogy észre se venni a bájaikat. Átlagos ruhákban járnak. A
jellegzetesen "magyar" lelkület az élet több területén jelen van, nem
csak az utakon. Itt van például a dohányzási-telefonálási szokás. Sok
primitív ember közüggyé teszi azt, ami pedig az ő legbensőbb magánügye
kellene, hogy legyen. Miért kell nekem is „élvezni” a füstölés
szenvedélyét?
Meg mintha minden mobilozó süket lenne. Csak ordítva tud
beszélni a járműveken,
ráadásul bele az arcomba. Mintha egyedül utazna. Neki az egész világ
csak egy nyilvános
telefonfülke...
De a pálmát viszi az, aki a színházban,
moziban, koncerten is végig nyomkodja a mobilját... Persze aki
ugyanezen a szinten van, annak ez fel se tűnik.
Azon az éjszakán
olyan iszonyat fogott el mindettől, hogy el sem tudtam
aludni. Mélyről tört fel mindez. Nem akartam, de annyira át vagyok
itatva ezzel a sok nyomorúsággal! A lelkem igen sérült...
Nem nagyon bírom
már ezt a kínlódást, igen sokat várok Istentől! Nem haragszom senkire, de ez egy mély heg
bennem. A lelkem remélem meggyógyul
majd
Általa, mert tudom, hogy nincs ez így rendjén bennem!!!
Ugyanakkor a másik
oldalon ott a sok barátom, a közösség, Isten mindennapi kegyelme,
szeretete.
Ezek a sziklák meg csak itt állnak fenségesen, békességben, és mit sem
tudnak a világ és a „keresztyénség” helyenkénti mocskáról, s a bennem
dúló harcról...
Éjjel fagyott, de én nem fáztam. Korán keltem, és a napfelkeltét szintén az Arches Nemzeti Parkból élveztem végig. Lenyűgözött!
Utána visszamentem a városba, és a nagy
élelmiszerboltban ittam kávét, ami itt ingyen van, pusztán azért, hogy
a vevő jól érezze magát. Hát én jól éreztem magam!
Utána egész nap megint a Canyonlandben „kószáltam”. Teljesen elbűvöltek
az eddig soha nem látott szépségek. Láttam igazi cowboyokat is munka
közben. Érdekes volt. Egy jó nagy csordával bíbelődtek az emberek, meg
vagy száz kutya.
Estefelé elindultam
vissza, Colorado felé. Útközben ismét egy szálloda parkolójában
aludtam. Sokat emlegettem Istent, amiért ennyire tudta, milyen autó
kell erre az útra: nagy, és sötétített üveges... Hajnalban újfent
fagyott (most sem fáztam, a príma hálózsáknak köszönhetően),
beindítottam a motort, és közben, még pizsamában, kiszálltam megnézni,
mennyire van hideg. Eléggé álmos voltam még, és az utolsó pillanatban
kaptam el a csukódó ajtót - igazából egy angyal volt, nem én! -, mert
ha becsukódik, egy darabig kintről nézegethettem volna befelé, a már
melegedő autóba. Be volt zárva - centrálzárral - minden ajtó, a kulcs
meg odabent. El
lehet képzelni! Nulla fokban, pizsamában rohangálni egy darab drót
után…
A
hotelban egy kellemes kávé élesztett fel a „lidércnyomás”-ból.
Elinduláskor
kaptam az infót, hogy a hágón hólánc kell. Hát nekem nem volt, ezért
még húztam az időt a reggelizéssel. A hágón visszafelé volt ugyan
hóesés, de addigra már csak szerény kivitelben. Kicsit lejjebb
érdekes volt látni, hogy az őszbe borult fák havasak, ezelőtt sosem
láttam ilyet!
Denverbe visszaérkezve az
egyik boltban (a szokásos ajándék kávé
után)
szembetalálkoztam egy embernyi magas TV-vel! Akkora volt, mint én! A
szélességét képzeld el! Utána a Walmart-ban megláttam egy igen
csinos hálózsákot: Coleman. Rögtön beindult a képzeletem. Tovább
mentem, de közben forgott az agyam ezerrel. Egy jó negyedóra múlva a
homlokomra csaptam: hát hiszen Amerikában vagyok!!! Ki lehet
cserélni! Az nem számít, hogy Floridában vettem három hete, ez meg
itt Colorado! Ugyanaz a cég! Másnap visszamentem, és
majdnem elájultam: tényleg szó nélkül kicserélhettem.
De
a csodáknak még nincs vége: a motorban olajat kellett cserélni. Ezt az
úriemberek itt úgy oldják meg, hogy odaállnak a szervizhez, átadják a
kulcsot, és fél óra múlva visszamennek a járgányért. Láttam egy táblát
is, amelyen az állt, hogy ha a munka nincs kész fél órán belül, akkor
ingyen van! Leadtam a kulcsot, mire a szerelő közölte, hogy kb. egy óra
múlva lesz kész. Erre megkérdeztem, hogy akkor ugye érvényes az, ami a
táblán van? Természetesen, hangzott a felelet.
Visszamentem
negyven perc múlva, mert mégis előbb lett kész, de mivel a kiírtnál tíz
perccel tovább tartott a munka, csak szépen megköszönték, hogy ott
jártam. Fizetni nem kellett! Ilyen azé' máshol nincs...
Lassan itt a
Halloween, és úgy kidekorálják a házakat meg a kerteket, mint
karácsonykor. Tiszta dilis népség!
Sajnos a magyar is átveszi ezt az ördögi
divatot...
A mai felvilágosult ember a legnagyobb
természetességgel hisz ebben, no meg a mágneses karkötőjében, -fülbevalójában,
horoszkópjában, gyógyító kövében, természetgyógyászatban,
akupunktúrában, talpmasszázsban, jóslásban, jógában, karatéban,
mindenféle gyogyótablettáiban, auratérképében, Krisnában, Buddhában, és
tulajdonképpen bármiben, bárkiben, meg a darwinizmusban, akik azt
tanítják, hogy a tetvek az öreg zokniban spontán módon jönnek létre...Elképesztő, hogy a Homo Sapiens (!!!) mennyi "tudományos"
baromságban tud hinni, az élő Isten helyett! A világűrbe küld szondákat intelligens jelekre
vadászni, miközben itt az orra előtt, a legegyszerűbb sejt is kiordítja
magából a Teremtő üzenetét!
Az ördög sikeresen
elterelte a figyelmet az egyetlen megoldásról életünkre nézve: Jézus
Krisztusról.
De ebben nem trendi
hinni...
Az nem kérdés, hogy mindezen ördögi
dolgok működnek e, mert igen, pl. a saját szememmel láttam közvetlen
közelről amikor egy parafenomén kezében hullámzott a villa összes ága
külön-külön, és a kanál ránézésre hogyan vált ketté tőle három méterre,
stb. De kinek az erejével
történnek mindezek a gyógyulások, csodák, és milyen árat kell ezért
fizetni?
És ha belenézel a gagyibbnál
gagyibb TV műsorokba, magazinokba, másról se szólnak, mint a házasság
előtti, avagy a házasságon kívüli szabad szexről, a sikerről,
karrierről, fogyókúráról amitől ellenállhatatlan leszel, hogy mi a
trendi, miről nem szabad lemaradnod, s hogy mi mindent kell megvenned
és megtenned ahhoz, hogy megvalósíthasd önmagad. Az emberi
alapértékekről, a házassági hűségről, az élet Isten adta normális
szépségéről már rég nem beszélünk, egyre több ember számára ez
idejétmúlt dolog.
A sátán, a halál ezer arca, a rothadás van
műsoron.
Innen, az ablakomból azonban más a műsor, semmi nem takarja a pazar
kilátást. A hegyek, melyek a szállásomtól ötven km-re
vannak, olyan fenségesek, hogy csak na! A levegő annyira tiszta,
hogy emiatt egészen közelinek tűnnek. Reggel a napfelkeltére
ébredek, este a naplementében
gyönyörködöm, ilyenkor vörösen izzanak a havas csúcsok.
A gazdáék ma elmentek egy
drága kávézóba reggelizni, mert az asszony aznap nem akart semmit
dolgozni otthon. Így hát ebédre meghívtam magam egy McDonald’s-ba.
Természetesen free refill-lel, azaz annyiszor ihatok az italautomatánál
a 8 féle italból, ahányszor akarok. Az egész 3 $, ami egy munkás 5-10
perces órabére. Számolj bele!
Az
itteni emberek átlagos kinézetűek, nem kimondottan szépek. Egyszerűen
öltözködnek, nem mutogatják, ki kicsoda. Nincs rongyrázás,
előkelősködés. A legtöbb amerikai meglehetősen egyszerűen él ahhoz
képest, hogy ez itt Amerika. Sokuknál jobban élek, úgy érzem. Szerény a
berendezés, szerényen esznek, legtöbbször vizet isznak sok jéggel,
pedig hozzám képest milliomosok. Ilyen a szokásuk.
Az
élet emberléptékű. Van mit tanulni tőlük... Ebben legalábbis.
Me'
azé' az is előfordul, hogy amikor mondom honnan jöttem, akkor azt
kérdezik, hogy: Magyarországon németül beszélnek, és mindenkinek
vágott a szeme?
Denverben elmentünk egy
pici gyülekezetbe, ahol nagyon kedvesek voltak. A mise első
negyedórájában
csak velem foglalkoztak. A pásztor kint imádkozott értem, ritka jó
érzés volt! (Ritka is - meg jó is!)
Daloltam
két Sunday Schoolban (vasárnapi iskolában) is, amit ovációval
fogadtak, utána jöttek sorban kezet rázni.
Vendéglátóim egyik este
meghívtak vacsorázni, mert a kis srácnak szülinapja volt. Már messziről
látszódott egy torony, előtte szökőkút. Maga a bejárat sem szokványos,
mintha egy kis mexikói faluba érkeztünk volna, úgy is van berendezve
(az egész fedett). Pálmafák, kis utcák, házikók, terek, majd egy marha
nagy vízesés. De még mielőtt teljesen bementünk volna, ki kellett
választani a kaját, amit aztán tálcára tettünk, majd bent eldönthettük,
hogy a városka melyik részén ülünk le. Több stílus is van, egyik
hangulatosabb, mint a másik. Láttam egy kis erkélyt is, ahová a
párocskák telepedhetnek le. A zenekar itt is, ott is játszott egy
kicsit, a mi asztalunknál úgyszintén, elvégre birthday party volt.
Mindenki kapott egy cabasát, azt ráztuk lelkesen.
Kaja közben a vízesés
mellett showműsort nézhettünk, majd lelkes csávók ugráltak le a vízesés
tetejéről. A kaja szuper volt, persze csupa mexikói.
Utána
sétálgattunk a „kisvárosban”. Akadt ott kis bolt, és lehetett játszani,
fényképezkedni régi öltözékekben. Pia is volt - a szó szoros értelmében
- bevizelésig, mert a free refillnek köszönhetően a hólyagom alig bírta
a nagyüzemet. A beleim és a záróizmaim azután hazáig küzdöttek
egymással, mert már igencsak elkezdett aktiválódni a sok fűszer. Ez az
érzés csak fokozódott az extrán beiktatott városnézés alatt...
Mondanom
se kell, hogy elementáris erővel távozott a jó mexikói kaja bizonyos
része, de hála Istennek, jó helyen, és jó időben! Az irányzékkal
azért az utolsó pillanatok túlfeszítettsége miatt volt egy kis
probléma. A kissé orbitálisra sikerült esemény után a buditakarítást
már kisimult arccal, megnyugvó mosollyal végeztem!
Érdekes
az idő itt Denverben. Éjjel esett a hó, nappal meg egyszál-inges idő
van. Az év háromszáz napján süt a nap. A páratartalom olyan alacsony,
hogy egész nap innom kell. A bőröm, a szám teljesen kiszáradt.
Viszont ennek is megvan az előnye: a reggeli öt fokos hidegben
vékonyan öltözve sem fázom, téli cuccom amúgy sincs. Most már értem,
miért fázom Európában a tizenhat fokos nyári éjszakában, itt meg öt
fokban sem.
Fura, hogy ha itt nem történik semmi, akkor is jól érzem magam. Mintha mégis történne valami.
Gyönyörű,
nyugis környéken lakunk, ezért a kis csávóknak felvetettem, hogy
kimehetnénk az utcára görkorizni. Nagy szám volt a bejelentésem.
Ugrottak is egyből a srácok, és mentünk ki a garázsba, hogy felvegyük
a görkorikat. Elővettem a 43-as korimat, és elindultam a kis kölök
felé, hogy megmutassam neki. Csak annyit tudott kinyögni, hogy „cool”
(klassz), majd szó nélkül kivette a kezemből, és megpróbálta felvenni
a 24-es lábára. Azt hitte, neki hoztam...
Egyik nap újra kirándultam egyet. Hát... 3500 méter magasan nem
mindennap járok. Ott fent az oxigén is ritkább már. Egyből éreztem,
amint kiszálltam, hogy nehezebb lélegezni. Nagyon tiszta itt a levegő,
sokat sétáltam fent a hegyen. A szél szinte lefújta a fejem, de nem
volt hideg. A fenyőfák úgy néznek ki, mintha félbe lennének vágva:
olyan erős mindig a szél, hogy csak az egyik oldalon nőnek ki az ágak a
törzsből. Egy egész napot csavarogtam ott fent.
Amikor Denverből
elindultam Chicago felé, a gazda búcsúzóul meghívott a Starbucks nevű
kávézóba. A kávé átszámítva 1800 forintba került. Egyetlen pohárka! Jó
kis hely!
Az
út 1700 km volt, Nebraskán és Iowán vezetett keresztül. Elég
lepusztult államok. Útközben majdnem megint kizártam magam, pedig már
pótkulcsot is csináltattam, de az is a kocsiban maradt! Amúgy mindig
a zsebemben van.
Az egyik fényképért
nagyon megdolgoztam: észrevettem az autópályáról messze bent egy romos
házat. Jó sokára tudtam csak visszafordulni. Mivel terepjáró is a FORD,
ezért lazán legurultam a pályáról! Előtte körülnéztem, jön-e zsaru.
Aztán átmásztam vagy öt szögesdrótos kerítésen, és valami iszonyú
szúrós-tüskés bozóton át elvergődtem a házig. Díszlépésben persze, mert
kígyós hely az ilyen. Pillanatok alatt tele lettem bogánccsal. Egy kép,
egy óra tortúra, de megérte, mert jó lett!
Chicagoban jó
volt megérkezni legendás rokonaimhoz, mert mindig szuper
kedvesek hozzám: Joe, Ildi és szépséges leánykájuk. No meg Gazsi, a
kutya, aki kivételesen nem ugrált rám, és nem ugatott meg. Ez utóbbi
sokat jelentett nekem! Tél óta (lásd az előző beszámolót!) sokat
változott a ház, alig ismertem rá! Fantasztikus lett Joe keze nyomán,
leesett az állam, úgy felturbózta a kérót! Az új luxuslakosztályt én
próbálhattam ki először, büszke is voltam rá!
Szeretem amúgy ezt a várost, mert rendkívül
csinosan (de nem feltűnően), járnak itt az emberek, a
belváros utcáin.
Részt vettem a magyar baptista gyüli ifióráján, majd másnap a délutáni
istentiszteleten. Joe-t, Ildit és egy másik szuper asszonykát sikerült
rávennem, hogy segítsenek az éneklésben. Jó néhányszor jártam már itt,
mindig szívesen muzsikálok, pláne ilyen kísérettel!
Másnap szembesültem
azzal, mennyire komolyan veszik a terroristákkal szembeni szigorú
fellépést a hétköznapokon is. Éppen kiálltam egy áruház parkolójából,
amikor elkezdett mögöttem szirénázni és villogni egy nagy, fekete autó.
Csodálkoztam is, mert amíg a piros lámpánál várakoztam, végig mögöttem
állt, csöndben. Ez volt az első ilyen jellegű személyes tapasztalásom,
de szerencsémre jó előre tájékozódtam, hogy mit kell ilyenkor tenni,
nehogy a zsaruk egyből a fegyverük után nyúljanak. Amíg odaért a
zsernyák, lehúztam az ablakot, és a kormányra tettem a kezem.
Megkérdezte, hol voltam, miért mentem be az áruházba, mit csináltam
odabent, hol parkoltam, és most hová megyek.
Hülye
kérdéseknek tűntek, mert nagyon jól tudta, hol voltam. Azért
megpróbáltam mindenre pontosan válaszolni, mire vagy öt percre eltűnt
a jogosítványommal az autójában. Közben megérkezett a másik villogós
kocsi is, amitől már-már feldíszített karácsonyfának éreztem magam,
mialatt majd betojtam... Miért néznek terroristának? Komolyan
befestetem a hajamat szőkére!
A pár napos élménydús
chicagói tartózkodás után irány Indianapolis, ahová szintén
„hazajöttem” kedves barátaimhoz. Itt van a városban a kedvenc áruházam
is: a MEIJER.
Hát
ez eszelős nagy. A bejáratnál ajándék kávéivás, 0-24 óráig nyitva,
és
minden van benne. Önkiszolgáló kassza is: odaviszem az árut,
beszkennelem, beleteszem a nylonszatyorba, bedugom a lóvét a
nyíláson, visszaad, kinyomja a számlát, aztán szevasz...
A mexikánok itt is
értenek a főzéshez. Egy fatálon állt egy forró vasserpenyő, és
sistergett benne a sok finomság, úgy hozták ki. E mellé jött még a
lepény, meg refried beans (bab), saláták, ez+az. Igen kellemes
érzéssel álltam fel az asztaltól!
John
barátom, a vendéglátóm, az előbb említett étterem után elvitt egy
orgonaboltba is. A pasi tartott nekem egy egyórás bemutatót az
üzletben felállított, legújabb fejlesztésű, digitális templomi
orgonán. Hanyatt dobtam magam! Mivel évekig orgonajavítással és
-hangolással foglalkoztam, ismerem valamelyest az orgonákat. Arra
azonban nem számítottam, hogy ennek a digitális orgonának ilyen jó
hangja legyen!
Errefelé bizonyos
körökben elég pazarlóan élnek, rengeteg, de rengeteg kaját kidobnak. El
sem lehet képzelni, amíg valaki ezt nem látja. Kis koruktól kezdve a
vérükben van a pazarlás. Észre sem veszik, mert nekik ez
természetes.
A jóléti társadalmak felesleges
hája hiányzik a máshol éhező emberek szervezetéből. Az elhízással küszködők mérhetetlen pocsékolással
esznek, miközben arra költenek, hogy leadják súlyfeleslegüket... Tele a drága fitnessterem, ezreket költenek zsírégető
tablettáikra... és mindeközben
normálisnak, sőt keresztyénnek tartják magukat...
Itt elég sok helyen van
kutya, macska a lakásban. Minden csupa szőr, mindenhova felmásznak a
kakás fenekükkel, állandóan a lábamat nyalogatják, ugrálnak rám. Ki nem
állhatom ilyenkor őket, de jó képet kell vágnom hozzájuk. Benne
döglenek a fotelban, és ha le akarok ülni, úgy kell lelöknöm őket
onnan. Már ha van gusztusom beleülni utánuk!
Az
egyik ilyen helyen lakott egy velem egy súlyban lévő állat. A szőnyeg
olyan büdös volt tőle, hogy majd elhánytam magam. Leültem egy székre,
majd a jószág valahogy kinyitotta az ajtót, és ezerrel száguldott
felém. Szinte letaszított a székről. Aztán amit művelt!? Össze-vissza
ugrálva mindenemet szétnyalt, csupa nyál
lettem, le kellett mosni mindenemet. A gazdáék meg csak mulattak
rajtam!
Iszonyú
„élmény” az is, amikor lehajolva fűzöm be a cipőmet, és a
kutya közben ezerrel nyalja a képemet. Mindenhol kutyaszőrös vagyok,
akárhová nyúlok magamhoz, ott a különböző helyekről összeszedett
szőr. (Igencsak férfias lettem!) Ritka az intelligens, jól nevelt
állat. Volt, ahol három kutya élt, na az mind rám ugrált.
Tegnap
este egy különleges emberhez mentem látogatóba. A csávónak volt a
nagyanyjától egy igazi, szekrény nagyságú gramofonja, igazi bakelit
lemezekkel, 1910-ből! Nagy élmény volt hallgatni!
Indianapolisból
irány Johnson City, Tennessee. Itt is jártam már, nagyon jó volt újra
ideérkezni! Egyik nap átmentem a szomszéd kisvárosba, mert működik
ott egy eszelős ifitábor, eszelős figurákkal. Egész nyáron nyomulnak,
tipikben (indián sátrakban) és átalakított vasúti vagonokban
alszanak, van saját kisvasútjuk, körülöttük óriási erdő, hegyek,
sziklák, amiket megmásznak, tó, vadvízi patak, amin raftingolnak
(eveznek). A pofa egy kis terepjárón vitt végig, de gyalogoltunk is
jócskán. Elszállt az agyam az activity place-nél (ügyességi
pályánál). Képzeld csak el: kb. három emelet (!!!) magasan a fákra
telepítettek mindenféle akadályokat. A kötélpálya a patak felett
kezdődik, és mindenféle trükkös módon kell megtenni a fák között fent
vagy 80 métert. Persze felülről mindenki biztosítva van, tehát nem
lehet lezuhanni. A csúcs az, hogy a móka végén onnan felülről kell
leszáguldani egy drótkötélen lógva. Ugyanilyen drótkötél húzódik a tó
felett is, a bátrabbak fentről, vagy ötven méter magasról, zúgnak
bele ezerrel a vízbe egy lejtős pályán lecsúszva. Vannak lovak, és
mászófalak, de nem műanyag, hanem igazi sziklafalak. Mindjárt meg is
hívtak jövő nyárra segítőnek, három hónapra!
Ezt
követően, még az este elmentem a churchbe (templomba), az
egyetemisták ifiórájára. A parkoló dugig volt autóval, ezekkel jött a
kb. háromszáz fiatal. A templom is tele volt, ilyet még nem láttam...
A nagy körút után (november közepén) úgy éreztem, „pihenni” kellene egy kicsit, ezért elindultam Amerika legdélibb pontjára, a Key szigetekre, ahol télen-nyáron meleg van.
Key West majdnem olyan,
amilyen Sodoma és Gomora lehetett. Két pasi az orrom előtt csókolódzott
az utcán. Részeg emberek tántorogtak cigizve! Ez itt Amerikában nem
jellemző, de mindenfelől idejönnek az emberek ilyesmiket művelni. Itt
aztán van mindenféle népség, a söpredéktől a jómódúakig, narkósok,
koldusok, milliomosok, stb. Egy „langyos” mulató előtt (bent pucér
férfiak táncoltak) egy két és fél méteres, nőnek operált férfi (igazi
keblekkel) invitálta be az embereket. Aztán szembejött velem egy olyan
nő, akinek a keble akkora volt, mint a fejem, és szinte nem takarta
semmi!
Éppen
zajlott egy városi felvonulás, ami ezek után valóságos felüdülés
volt.
Egy alak két kutyájával él az autójában. Nappal is odabent tartózkodnak, el lehet képzelni, hány fok van ilyenkor belül. (Kb. hatvan Celsius!) Nem normális a pasi, látszik is rajta.
Másnap
előbb elmentem megnézni a yachtkikötőt, majd görkorizni a pálmafás
tengerpartra. Utána napozás, rövid fürdés következett. Éjjel egy
bevásárlóközpont parkolójában aludtam, aminek szuper budija volt:
meleg víz, tükör, törülköző, szappan. Bementem, és otthon éreztem
magam: levetkőztem pucérra, és alaposan megmosakodtam. Utána
ledöntöttem a szokásos ingyen kávét. Szóval el vagyok itt...
Innen
kicsit feljebb is mentem, Florida közepére.
Képzelj el november
közepe felé huszonnyolc fok meleget, iszonyú gazdagságot, szépséget és
nyugalmat. Minden zöld, csupa virág, bódító illatok, a kertek mind
gondozottak, mindenki köszön. Beleültem a jachtkikötő egyik foteljába;
a milliomosok ott sétálgattak az orrom előtt. Néztem a pálmafákat, a
virágokat. Önfeledten élveztem a témát. Golfpályák mindenhol, eszelős
szép házak, luxusautók.
Belegondoltam,
mi van most a Föld túlsó oldalán, Budapesten: bűz, mocsok, trutymós
idő, sok büdös autó...
Ma a McDonald’s-ban huszonkilenc cent volt a hamburger, tehát pukkadásig ettem magam. Nyolc darab lecsúszott! Majd elmentem a Mallba. (Ez hasonlít a magyarországi nagy, fedett bevásárlóközpontokhoz, csak sokkal kulturáltabb és tisztább.) Reggel kilenc felé járt az idő (elvileg tízkor nyit), de a parkoló már tele volt autóval. Akkor mégis nyitva van? Kiszálltam, bementem, és eltátottam a számat: lelkes mallwalkerek (sétafikálók) nyomultak szépen egy irányban, walkingcuccban, ahogy kell. Mind úgy hetven felett. Aztán rájöttem, miért: mert itt van légkondi, kint meg már eléggé meleg volt. Itt láttam egy olyan nőcit is, akinek a fogára gyűrű volt húzva...
Miután már eleget „nyaraltam”, irány Richmond, Virginia, ahol Enikő és Richard lakik. Enikővel végigpengettünk már néhány gitártábort. A várostól harminc percre laknak, ahol már csak igen ritkán vannak házak. Este lett, mire odaértem. A főútról le kellett kanyarodni egy földútra, és menni még vagy fél kilométert. A fényszóró egyszer csak megvilágított egy hatalmas házat, vagy inkább kastélyt. Biztos voltam benne, hogy eltévedtem. Óriási, emeletes épület volt, nagy fákkal körülvéve. Két kutya csak arra várt, hogy megkapja a magáét: engem, a friss húst. Úgy néztek ki, mint akik egy hete nem kaptak enni. Láttam, nincs mit tenni: ha be akarok jutni a házba, ki kell szállnom, és megadni magam a sorsnak. Közben kijött Enikő, mire azt gondoltam, a kutyák majd lenyugszanak. Így is volt, de aztán kitépték magukat Enikő kezéből, és teljes erőből elkezdtek „ismerkedni”. Szétnyalattam magam, abban bízva, hogy majd csak lecsillapodnak. Ez be is jött, azóta nyugi van, de akkor csorgott rólam a lé! Úgy néztem ki, mint egy űrlény a filmekből. Így léptem be a XVIII. századba.
Falépcsős,
óriási terasz, majd a ház, ahol szó szerint eldobtam magam: igazi
1700-as évekből való bútorok mindenhol. Tiszta múzeum, tele régiséggel,
de szinte minden használatban van. A kastély teljes bal szárnya az
„enyém” egy óriási társalgóval és a hálószobával, amelynek ablakai a
kertre néznek. Az ágy fekvőfelülete mellmagasságban van, létrán kell
felmászni rá, tekintettel arra, hogy ez egy igazi baldachinos ágy!!!
Szétfetrengtem magam rajta.
Szeretek a hatalmas
fotelban is üldögélni a kandalló mellett, mindig itt olvasom a Bibliát.
A falon régi festmények, a földön egy tízszer nyolcméteres arab
szőnyeg. Ha innen kimegyek, és átvágok még három óriási szobán, akkor
elérek a másik oldalon lévő konyhába. (Ez beletelik egy kis időbe!)
Abból nyílik még egy csupa üveg étkező, ahol mindig úgy érzem, mintha
kint ennénk a kertben. A falon függ egy gyűjtemény azokból a
nyílhegyekből, amiket még az indiánok lődöztek ki itt. Élveztem, hogy
megyek szobáról szobára, és nem jön velem szembe senki. A szobák
óriásiak, és mindenütt van kandalló.
Itt olyan nekem, mint
valami szanatóriumban. Óriási és szép a kert, a kutyák ballagnak
mellettem,
valahányszor sétálok, igazán romantikus. Csak a madarak hangját
hallani. Szuper a kaja is,
Richard minden reggel meglep valamivel. Velük él a nagymama
is, aki nagyon jó fej: valaki egyszer bort töltött neki, és
megkérdezte, mennyit tölthet, mire azt felelte: „Csak ne keveset!”
Szombat este a városból eljött vagy tíz magyar, akik ott tanulnak. Kellemes kis party volt, és nagy meglepetésünkre közülük négyet ismertem. Egyet egy gyalogtúráról, egyet egy diaporámáról, és kettőt a békési baptista konferenciáról.
Vasárnap délelőttre egy
százötven éves fennállását ünneplő gyülekezetbe mentünk special
music-olni
(különleges zenélésre). Kaptunk negyedórát, azt végigmuzsikáltuk
Enikővel és Richarddal. Volt igazi hárfamuzsika is egy lady
előadásában. A mise végén hosszú, tömött sorokban jöttek a hívek kezet
fogni. A szájharmonikám szintén nagyon tetszett nekik, mert hogy fújtam
is egyet. Utána díszebéd következett, persze újfent kipukkadásig.
Majdnem annyi kaja maradt, mint amennyi volt, amikor elkezdtünk enni.
Este
hatkor egy másik helyen diarámáztunk és énekeltünk, itt is óriási
sikerrel.
Meglátogattam egy idősödő hölgyet is. Eszméletlen élmény
volt látni a kétszáz éves házat belülről, eredeti bútorokkal,
evőeszközökkel. Már meg volt terítve az óriási családi asztal
Thanksgivingre (Hálaadásra). Igazi metszett kristálypoharakkal, ezüst
étkészletekkel, kézzel hímzett terítővel.
Egyik
este elmentünk hangversenyre. Kodály, Mozart és Schubert darabokat
adtak elő. Rég voltam már koncerten, igen élveztem.
Meglátogattunk
egy nénit a folyóparton lévő házában. Ő szintén egy múzeumnak is
beillő házikóban lakik, mint itt oly sokan. Amikor a ház elé értünk,
megelevenedett a kert. Feketéllett. Vagy negyven-ötven macska rohant
felénk, meg két iszonyúan idióta kutya. Ilyen felállás még nem volt.
A kutyák pillanatok alatt szép munkát végeztek, irtó mocskosak
lettünk, mert össze-vissza ugráltak, és a mancsaikat a gatyánkba
törölték.
A Hálaadás napján összejött a család, beszélgettünk, és iszonyú finomakat ettünk, olyat is, amit sose ettem még. Ezután kimentünk a házhoz tartozó erdőbe sétálni. Naplemente körül mindenki hazament, én kiültem a verandára a hintaszékbe, és élveztem a csöndet. Innen reggel távozom vissza Charlestonba. Vége a szanatóriumi pihenésnek.
Zsolt és Eszter
segítségével egy igazán exkluzív helyre kerültem: Charleston
belvárosába! Senki ne lepődjön meg, ez a világon egy egyedülálló
belváros, és semmi köze a megszokotthoz!!!
Ma
reggel kávézás után papucsban, rövidgatya-pólóban elindultam sétálni.
Árnyékban kellett menni, olyan meleg volt (november végén!). 1680-ban
alapult a város, de az 1700-as években kezdett el épülni igazán. A
kis félsziget a tengerbe nyúlik, és a meleg áramlat miatt télen is
meleg van. Ez a város totál más, mint minden egyéb város a világon.
Ezért itt a belvárosban lakni kiváltság és rettenetesen drága dolog,
mert egy ház akár másfél millió dollárt is megér. Szinte csak
luxusautókat látni, jellemző a Jaguár, az 500-as Merci, és van Rolls
Royce is. Isten ezt az álmomat is teljesítette, hogy most itt
lakhatom. Csak kilépek az utcára, és benne vagyok a történelemben.
Autók itt alig járnak, inkább turisták sétálnak. Csupa zöld minden,
kis szökőkutakkal, kis utcákkal. Valóban egyedülálló. A házak egy-két
emeletesek, és mind egy-egy családé. Az emberek nagyon sok pénzt
fizetnek, hogy itt legyenek, és nekem meg ajándékba van...
Tegnap este meghívtam magam búcsúvacsorára. Bár nem oda indultam, de megláttam az „All you can eat” (Bármennyit ehetsz) éttermet, ahol voltunk már párszor Zsoltékkal. Éhes is voltam, hát bementem. Annyit „zabáltam”, hogy az már bűn. Nem bírtam felállni, aztán nem bírtam beszállni az autóba. Kínos volt. Kicsit sétáltam a pálmafás tengerparton, majd beültem egy szálloda hátsó kertjébe. Eszméletlen szép volt, tök csend, csak a madarak nesze hallatszott, és a mászkáló mókusoké. A kertet valószínűleg szintén 100-200 éve telepítették, mert úgy volt „berendezve”.
El
tudod képzelni, mondjuk a mamádat este tornagatyában futni az utcán?
Apádat meg mellette görkorizni? Itt ez teljesen
természetes, este tele az utca ilyenekkel. Azért este, mert ekkor már
elviselhető hűvös van: kb. 23 fok. Az egyik parti házban iszonyú
hangerővel szólt a zene (a 60-as évek rock and rollja), nyitva volt az
összes ablak, égett az összes lámpa. A ház elég nagy volt, egy párocska
lakott benne, és a zenére végigtáncolták az egész lakást: a
földszintet, az emeletet, oda-vissza többször is.
Értik
a témát...
Egyik délben egy
étteremben nagyon jó voltam a kishölgynél, mert egy dollárral
többet adott vissza. A dupla "csízburger" volt felére leárazva, ezért
mentem be, de a kishölgy úgy gondolta, legyen még jobb a napom!
Lelkiismeret-furdalástól gyötörve kértem még egy burgert. Vártam vagy
öt percet rá, ezért nagyon sorry-zott (mentegetődzött) a drága, és
engesztelésképpen adott még egy almás pitét pluszba...
Feladtam!
Másnap reggel egy igazi
gazdag negyedbe látogattam el. Eszelős parkkal kezdődik, majd
golfpályákkal folytatódik, minden gondozott. Úgy lazán vannak a
paloták, rengeteg a zöld. (Itt valamiért nem a szürke a kedvenc szín!).
Szóval fantasztikus. Külön kis út vezetett be a házig, virágokkal
övezve, az erdő mélyére. A kert végében van egy elég jó kis folyó, az
ablakok arra néznek, és a stégjük végében ott billegett a motorcsónak.
Kiszálltam a hintóból, és élveztem a meleg és illatos levegőt, a
csöndet, a nyugalmat. Pont ilyen helyen szeretnék lakni. Itt soha nincs
tél, csak pár napig hűl le tizenöt fokra, és ha véletlenül esik egy kis
hó, az azonnal elolvad. Be se akartam menni a házba, olyan gyönyörű
volt a part. Jártam hát egyet a parkjukban, a szuper levegőt nagy
élvezettel szívtam befelé, majd kedvet kaptam arra is, hogy kisétáljak
a stégre, és ezután belefeküdjek az úszómedence szélén lévő fotelba, és
napozzak. A pálmafák szép csendben susogtak, a fű zöldült, stb...
A
házba belépve megütött az elegancia, iszonyú drága bútorok, óriási
terasz (a folyó felé), a konyhaablak is a folyóra néz. Elég kellemes
így főzőcskézni, meg élni. Az emeleten csak a hálószobák. A lenti budi
akkora, mint egy kisebb szoba. Parkettás, szőnyeges, mosdós persze.
Aznap
eszelősen kellemes, meleg este volt. Csak a telihold világított,
piszokul élveztem! És arra gondoltam, hogy még pár nap, és újra
„élvezhetem” Budapest ritka büdös levegőjét.
Egy
szál trikóban sétálgattam egy kicsit, néztem a vonuló felhőket. Szép
volt táj a holdfényben. Tökéletes csend honolt, csak a tücskök
muzsikáltak.
A
házigazda igazi gentleman. Egyik este megkérdeztem, van-e
narancsital, mert szokott lenni a hűtőben. Nem volt, hát elugrott a
boltba, és vett. Azt is kérdezte, van-e még valamire szükségem?
A kis
csávó este egyedül fürdött, kiszállt, felvette a pizsamáját, és
odajött hozzám játszani. Amikor elkezdett ugrálni rajtam, éreztem
rajta valami penetráns szagot. Csípte a szemem. Azt gondoltam, nem
jól törölte ki a fenekét. Miután lefeküdt, az anyja mindenhol
sprayezett, de hasztalan. Amikor meguntam szagolni, elindultam
keresni a „forrást”. Pelenkára gondoltam, de nem az volt.
Sokfelé beszagoltam, de nem találtam. Végül elhúztam a fürdőkád
függönyét, és elkezdtem fuldokolva röhögni (a szag alaposan arcba
vágott): a kádban szanaszét volt kenve a kaka, de igen alaposan, szép
munkát végzett a kölyök. Mint kiderült, a legényke igencsak
belekakált a fürdőkádba, amit szerintem marhára élvezett, mert magát,
és a fürdőkádat is alaposan bekente a számára illatos lével.
Tegnap
meglátogattam egy igazi nagy anyahajót, ami ki van vonva a
forgalomból.
3 330 fős, 90 repülőgépes. Ez aránylag kicsi, van már 5
000 fős is, több géppel. Van itt tengeralattjáró is, meg cirkáló.
Érdekes volt, hogy a matrózok mindig tisztelegnek a zászlónak, akkor
is, ha senki se látja.
Este volt a városi karácsonyi hajófelvonulás a
vízen, ma délután meg az utcán. Jó egy órás parádé volt, igencsak
élveztem, ritkán látok ilyet.
A búcsú napján lazán
indultunk a repülőtérre, mert utolsó információnk szerint délután
kettőkor indult a gép. Negyed egyre oda is értünk, de a gyerekek éhesek
lettek, hát néztünk valami helyet. Aztán mégse álltunk meg, ez az idő
igen jól jött a későbbiekben. A repülőtér parkolója előtt át kellett
esni az autó motozásán. A biztonsági procedúra után Zsolt olyan
szorosan ráállt az előttünk guruló autóra, hogy az az után éppen záródó
jegykiadó automata sorompója majdnem a nyakunkra csukódott. Zsolt ezt
észre se vette, bent mondtam, hogy jegy azért kéne. Ott ugráltunk az
automata előtt, mint Mr. Bean, hátha elég kettőnk súlya ahhoz, hogy
adjon jegyet. Nem adott. Ki kellett gurulnunk a kijárathoz, ahol a nő
csak pislogott, hogy a biztonsági videofelvételen nem is vagyunk rajta.
Nem is lehettünk, olyan gyorsan húztunk be. Lassan elhitte a
történetet, és kiengedett. Újabb autómotozás után végül elegáns
jegykiadás, ami ezúttal sikeres volt.
A
bőröndjeim egyenként 31 kilósak voltak, plusz a kis bőrönd, plusz a
télikabát. Zsolttal nagy nehezen beküszködtük ezeket az előcsarnokba,
ekkor már fél egy volt. Úgy gondoltuk, laza még az idő. Azért
odamentünk a pulthoz. A csávó egyből feltette az ilyenkor szokásos
biztonsági kérdéseket, s mivel valamiért gyanús lettem neki (még mindig
nem volt szőkére festve a hajam!), elküldött további biztonsági
vizsgálatra.
Idő,
mint a tenger, hát lazán. Betolták a bőröndöket egy irdatlan nagy
röntgengépbe. A csávó odahívta az összes biztonságit, és igencsak
hosszasan tanakodtak. Benne volt a két diavetítő! Nagy nehezen erre
ők is rájöttek, de addig több litert izzadtam. Ezután elmagyarázták,
hogy azonnal induljak a repülőhöz. Csak csodálkoztam, mire ez a nagy
sietség. Átmentem még két motozáson, totál mindenemet megtapogatták,
a cuccomat is egyenként átböngészték. Odaértem a repülő bejáratához
egy óra előtt pár perccel, s nincs ott senki. Akkor minek siettem? Az
utaskísérő elvette a jegyemet, és betessékelt a repülőbe, majd utánam
be is csukta az ajtót. A repülő azonnal, azaz egy órával előbb
indult.
1998-1999, Ausztrália, Amerika
2017-2018, Singapore, Pulau Langkawi