Keresztyén villanykönyv

Benny Hinn nem kispályás csávó, a csórikám a saját repülőgépén érkezett, majd a repülőtérről a hotel tetejére helikopterrel jött, és a stadionba is... A helikopterből egyenesen a színpadra ment, egy csak neki készített alagúton át.
Eszembe jutott Jézus szamárháton történt bevonulása Jeruzsálembe...
Nem semmi, milyen biztonsági előkészületeket tettek amúgy a stadionban! A miniszterelnök úr, és a First Lady is eljött.

A tömeget reggel kezdték beengedni az esti programhoz, iszonyú sorok álltak a bejáratnál. A betegeket ölben hozták, nem semmi látvány volt! Ennyi sok nyomorultat, beteget, mozgássérültet én még nem láttam együtt. Jó néhányan csak a kezük segítségével vonszolták magukat a földön, lábuk nem volt, vagy csak csonk.

A stadion mindkét este tele lett, közel 300 ezer emberrel. Amikor többek közt elkezdtek énekelni egy afrikai népdalt, táncolva, tapsolva, minden hangszer nélkül, frenetikus hatást váltott ki bennem, de a többi ének is! Az Avalon énekese is itt volt, eszméletlen nagyot énekelt.

Benny hozta a formáját... második este rátett egy nagy lapáttal, miután hirdette Isten szavát, amire komolyan meg lehetett térni. Amit a színpadon művelt, majd a tömegnek, az nem volt semmi. Az emberek dőltek hanyatt, szó szerint rakásra. Néhány kézmozdulatától ezrek vágódtak el. A színpadi „segítők” nem győzték megakadályozni, hogy a sok előkelő vendég hanyatt esés közben meg ne üsse magát. Hihetetlen sebességgel rohangáltak a színpadon, csak úgy lobogott utánuk a nyakkendőjük.
Benny elég „érdekes”, nem tudom milyen erővel bír. Majd következett maga a gyógyítás, aminek az volt a szomorú végkifejlete, hogy azokon kívül, akik a színpadon frankon „meggyógyultak”, a többieket ugyanúgy vitték haza, mint ahogyan érkeztek – ölben.
Képzeld el a több ezer beteg csalódottságát, amikor látták a színpadon a „gyógyultakat”! Mert Benny elég hosszan beszélt arról, hogy Isten ma este mindenkit meg akar gyógyítani! A „gyógyulások” után sírva odalépett hozzám valaki, és megkérdezte, ő vajon miért nem gyógyult meg? Erre majd egy, ebben a témában felkészültebb ember fog válaszolni. De azt a gyenge dumát nem fogadom el, hogy „nem volt elég hite”!
Jézus beszél arról, hogy majd sokan állnak elé ama napon, ezekkel a szavakkal: „…nem a te nevedben tettünk-e sok csodát…”? S erre Ő azt fogja mondani: „Sohasem ismertelek titeket!”.
Ez eléggé elgondolkodtató.

Eszembe kellett jusson, hogy élménykeresztyénséggel több helyen lehet találkozni szerte a világban. Mint hangtechnikus, sokszor kellett asszisztálnom ehhez, így közvetlen közelről tapasztalhattam meg praktikákat, pl. hogyan kell ügyesen hanyattborítani a híveket..., vagy betanítani valakit úgymond nyelveken szólni, "besegítve" a Szentléleknek.
Gyülekezeti dopaminlöket.
Kellemes érzések, van aki újra és újra kimegy hanyattvágódni.
Isten mindig világos beszéddel szól hozzánk! Mi mégis öntudatlan beszélő automatákká válunk. Na ez éppen nem szellemi, hanem értelmetlen. Krisztus sosem csinált hanyattborogatott, nyelveken havlatyoló, ugató, rohangáló, nyávogó, orditozó, sziszegő idiótákat emberekből! Pont ellenkezőleg, Ő mindig értelmet ad, felemel minket, és csak egyet tehetünk: arcra borulhatunk nagysága előtt! Mert Ő soha nem magával foglalkozott hanem mindig mindenét megosztotta.
Akkor miben is vagyunk Krisztus követők? Ki gondolhatja azt komolyan, hogy Ő is ekkora idióta volt amiket mi emberek művelünk az Ő nevében???

A más-, vagy hamis lélek olyan formában jelenik meg, amilyen várakozás él benned.
A bibliai igazság objektív, saját magunkon kívül létezik. Nem mi teremtjük, legfeljebb felismerhetjük, mint pl. egy új csillagot.
Mivel létezik igazság, létezik tévedés is.
Mindenki a maga istenével fogja tölteni az örökkévalóságot.

Az alkalom után jó páran odajöttek hozzám, hogy legyek a barátjuk, vagy segítsem őket anyagilag, mert iskolába szeretnének járni. Az egyik gyerek percekig zokogott a lábaimnál, hogy segítsek rajta. Sokan csak úgy odaadták a címüket, hogy írjak nekik.
Eszembe jutott a Baptista Szeretetszolgálat „fogadj örökbe”, valamint az erdélyi „iskola-segítős” programja. Mennyire elkelne a segítség itt is!
Mivel kétnapos volt a rendezvény, sokan a stadionon kívül töltötték az éjszakát. Eszméletlen látvány tárult az ember szeme elé. Az ideiglenes árusok sütöttek-főztek az alkalmi konyhájukon, ami egy grillsütő-szerű bazár volt. De hogy másnapra mennyi szemét maradt, azt az, aki nem járt még Afrikában, el sem tudja képzelni.
Egyébiránt a stadionban senki sem dohányzott, amin meglepődtem. Aztán megtudtam, hogy azt, aki meg merte volna tenni, bilincsbe verve vitték volna el. Nem semmi. Be kellene vezetni Magyarországon is, mert iszonyú büdös népség vagyunk ezen a téren...
A helyi újság is megkeresett – sokan tudták, hogy itt egy magyar –, interjút kértek, le is fotóztak. Sokan megszólítottak amúgy, hogy hallottak rólam, és örülnek, hogy itt vagyok. (Isaac szép munkát végzett!)

A stadionos buli után jön Isaac bizniszének segítése Ugandában, és a környező országokban, mint Kenya, Mozambik, Rwanda, stb.
Szafarira is tervezünk menni, ott majd jön a majmokkal és rinókkal való közelebbi ismerkedés.
Az idő jó, nappal meleg van. Itt minden zöld, nincs mindenhol sivatag.
Közben, június 13-án lesz életem eddigi legnagyobb bulija: ugyanebben az igen nagy stadionban lesz egy másik gigabuli, amit teljes egészében rám bíztak, nekem kell megtervezni a hangrendszert, felállíttatni, üzemeltetni, a kezem alá fog dolgozni vagy ötven ember... s a frontot keverem.
Komoly kihívás ez. Imádkozom, hogy Isten segítsen meg ebben is, és minden legyen az Ő dicsőségére!

A szállodából, mivel vége lett a stadionos bulinak, elmentünk máshová lakni. Ahogy mentünk végig a városon, igen szívszorongató dolgokat láttam, iszonyatosan nagy por, szemét, igénytelenség, szegénység, nyomornegyedek mindenütt, pucér kisgyerekek ülnek a földön, meg effélék. Ahogy kezdtük elhagyni ezt a területet, kicsit jobb kinézetű utcákba fordultunk be. Az egyiknek a végén megpillantottam egy gyönyörű virágos, pálmafás nagy házat, s megdobbant a szívem, bárcsak az lenne a szállásunk! És az volt! Hatalmas teraszok, szép kert, pompás kilátás, eszméletlen naplemente, illatok, madárcsivitelés, tücsökciripelés, s minden, ami kell. A szálloda egy putri volt ehhez képest. A kaja itt szintén felülmúl minden eddigit.
Isaac nagyon jó vendéglátó.

Az biztos, hogy szolgálati lehetőség itt vég nélkül kínálkozik. Az itteni színvonalról nem is lehet beszélni, mert nincs. Minden, ami van, igen kezdetleges. Csak a diaporámával mehetnék vég nélkül, de nyilván többről van szó. Isaac be akarja hozni a projectjén keresztül a profizmust, amit itt még nem ismernek. Az ő cége az első ebben. Marha nagy pénzért szerez világszínvonalú hangcuccot, s itt szinte állandóan lenne munka vele. Megmutatta a Fishnext cég irodáját, a leendő stúdióját.
Királyi módon élhetnék itt, ha neki dolgoznék...

De a következőkről is kell őszintén írni.
A közlekedés elképesztő, iszonyatos zsúfoltság, por. Itt nincs se busz, se villamos, vonat is csak áruszállításra, motorral és bringával taxiznak, meg minibuszokkal. A bringa hátuljára fel van szerelve egy párnás ülés.
Azért nem könnyű itt az életem, nem minden úgy megy, ahogy szeretném. Sokszor nehéz fizikailag, de lelkileg is. A stadionban húsz órákat dolgoztam egyhuzamban (volt négy óra szabadidőm, amit alvással töltöttem!), s előttem áll egy ennél még nagyobb feladat, mert most itt volt egy rakás amerikai, de legközelebb teljesen egyedül leszek, egy abszolút nem profi bagázzsal!
A WC hol nyitva volt, hol zárva, így valahányszor ki kellett mennem, bóklásztam egy ideig, mert a legközelebbi a stadion másik végében volt.
Ebédelni szó szerint a földön ülve kellett, a retkes kövön, se asztal, se szék. A meleg bent rekedt a stadionban, elképzelheted, hogy leizzadtam, plusz kaptam egy enyhe napszúrást.

A város elképzelhetetlenül poros és zsúfolt, ilyet máshol eddig nem láttam. KRESZ nincs, mindenki úgy közlekedik, ahogy akar, egymás hegyén-hátán. Nem éppen zökkenőmentes a haladás, és még rosszul is vezetnek. Az utak hihetetlenül rosszak, mindenütt irdatlan zötykölődés, a belem majd kifordul, a tüdőm meg rohad a tömény portól és kipufogógáztól. Fuldoklom ilyenkor, csípi a szemem, este meg fújom ki az orromból a vályogot... Amikor esik az eső, utána a rengeteg sár ottmarad, majd megszáradva száll fel, de töményen. Este nincs közvilágítás, olajmécsesekkel világítva árulnak mindenfélét az út mentén úgy éjfélig, s csak ezután kezd megszűnni a dugó.

Egyik nap elutaztunk Rwandába pár napra, de elkezdem elölről ezt a nem mindennapi utazást.
Délután szólt Isaac, hogy megyünk Rwandába, de ő repülővel megy, én meg az öccsével este hatkor indulok autóval.
Haza is vitt kettő után, hogy készülődjek. Azzal végeztem is öt perc alatt... Úgy este fél kilenc körül, miután totál szétuntam magam egyedül a házban, úgy gondoltam, ma már nem megyünk sehová, ezért lefeküdtem, de úgy, hogy ha netán mégis indulnánk, kész legyen minden.
Este fél tíz felé berobog öcsike, hogy: „Kész vagy?”
Kivágódtam az ágyból, gyorsan átöltöztem, és nekiindultunk a sötét éjszakának. Mostanáig nem tudom, hogy miért nem vártuk meg ezzel a reggelt...
Iszonyatos zötykölődés következett, mert a két országot összekötő főút olyan minőségű, mint egy tanyasi bekötőút! Több helyen megszűnik az aszfalt, és eszméletlenül kátyús földúttá válik.
Öcsike meg-megállt az éjszaka folyamán pihenni, és én is átmásztam a hátsó ülésre, hogy ott próbáljak aludni, már amennyiben ekkora „megrázkódtatás” közepette ez egyáltalán lehetséges volt.
Éppen elszenderedtem, amikor iszonyatos csattanásra, töréshangra, csúszkálásra, fékezésre riadtam, és éreztem, hogy erősen „szabadon szállva” nyomulunk a szántóföld felé... Hála Istennek épségben és egészben meg tudtunk állni, és azt láttam, hogy pont azon az oldalon, ahol pár perce még ültem, totál széttört a szélvédő, és letört a visszapillantó tükör.
Kérdeztem, mi volt ez. Öcsike azt állította, hogy egy bogár... Elkezdtem gondolkodni, és arra jutottam, hogy egy tehén méretű bogárnak kellett lennie, mert kiszállva láttam, hogy az egész autó oldala is végig volt darálva...
Végül az autóban éjszakáztunk, én a hátsó ülésen kuporogva. Reggel öcsike bevallotta, hogy nekiment egy oszlopnak...

A határ előtti városban megálltunk, hogy „felfrissüljünk” egy, öcsike állítása szerint remek szálloda éttermében. Lefékeztünk egy hihetetlenül retkes putri előtt. Kérdeztem, van-e itt WC, netán fürdőszoba tükörrel? Hogyne, érkezett a készséges válasz a pincértől, aki úgy járt-kelt a disznóól benyomását keltő építményben, mintha egy ötcsillagos szállodában dolgozott volna. Hátrakísért az „étterem” mögé – ami néhány viharvert asztal volt csupán–, a szállodarészbe, és betessékelt nagy előzékenyen az egyik szobába. Na, ott fogtam padlót! Az előbbi disznóól benyomás egyből csirkeól méretűre zsugorodott attól, amit benne láttam: két tetves-retkes nyoszolya, penészes-fekete falak közepette. A „fürdőszoba” kint volt az udvaron, egy szörnyűségesen büdös bodega formájában.
A WC-lyuk fölé guggolva visszasírtam Sri Lanka-i élményeimet, mert szó szerint könnyeztem a szagtól.
Öcsike az arcom állapotát szemlélve bevallotta, hogy ebben akart éjszakázni, de meggondolta magát... Jól tette!
A határhoz érve a nyolcvanas évek magyar-román határa jutott eszembe. Iszonyatos tömeg, végeláthatatlan sorok. Itt már franciául beszélnek, ez francia kolónia volt nem angol, mint Uganda. Ki kellett szállni az ugandai oldalon, majd a rwandai oldalon is, és hosszas sorban állás után ki kellett tölteni egy kilépő-, majd egy belépőlapot. Úgy egyórás procedúra után a rwandai határőr unott pofával kibökte, hogy menjek vissza Kampalába, ott adnak nekem vízumot, nem itt...
Öcsike sajnálkozva rám nézett, hogy akkor igyekezzek, mindjárt indul a buszom... Na itt, ennél a pontnál besokalltam, és végiggondoltam, hogy egy ilyen éjszaka után fel kell szállnom egy helyi buszra, egynapos zötykölődést követően leszállhatok Kampalában, megvárhatom a hétfőt, amikor kinyit a követség. Ott elintézni – afrikai módra – a vízumot, majd onnan visszabuszozni a határra kedden, ahol majd vagy vár valaki, vagy nem, de ahogy tudjuk, inkább nem, legfeljebb csak órákkal később. Mindeközben ki tudja hol laktam volna, hogyan közlekedtem volna Kampalában, megtaláltam volna-e egyáltalán a követséget, és így tovább.
Azonban nem szóltam semmit, csak arra gondoltam, ha most innen el kell mennem valahová, akkor egyenesen a repülőtér felé veszem az irányt...
Ám öcsikének eszébe jutott, hogy felhívja Isaacot, és vázolja neki a helyzetet. Isaac egyből intézkedett, szólt a belügyminiszter haverjának, aki egyből odatelefonált a határra, hogy azonnal engedjenek át!
Nagyot nézett az unott képű fickó, és kénytelen volt megadni a vízumot. De azért nem adta egyszerűen! Azt mondta, hatvan dollár. Nem volt semmi, de a helyzetre való tekintettel odaadtam. Erre visszaadta, hogy ezek 1995-ös kiadású bankók, az nem jó neki... Belekotortam a bukszámba, és találtam újabbakat.

Öcsike sajnos nagyothalló, ezért egész úton eszement hangerővel bömböltette a CD lejátszót, csak úgy remegett a karosszéria, na meg a fejem is. De ha még zenét hallgatott volna! Helyette valami helyi újhullámos nemtom mit.
Hát így érkeztem meg Isaac szülői házába, Kigaliba, Rwanda fővárosába...
A szállás eléggé afrikai, egyszerű volt. De ezzel is megpróbált Isten, mint az eddigiekkel. A ház kerítése a vasfüggönyre emlékeztetett, kb. 3-4 méter magas, a tetején komoly szögesdróttal. Az összes ajtó, ablak erősen be volt rácsozva. A WC-be amúgy bárki beláthatott, ahogy a fürdőbe is, ahol se WC-papír, se törülköző, se meleg víz, a kádba jobb volt bele sem nézni. De az is valami, hogy egyáltalán volt. A gyerekek pisije persze benn a biliben, otthagyva napokig... Utána meg már kiszáradt, vagy inkább bele...
A szobának nem volt igazán ajtaja, és a tök csupasz falakról lógott a penészes vakolat, mindenütt centis hangyák mászkáltak, a retkes falak közt egyetlen ágy állt, s amikor felhajtottam a takarót, ki kellett söpörni alóla a három centis kövér csótánytetemeket. A többi még jó erőben, szabadon rohangált, s ahogy belegondoltam, hogy ebben az ágyban ma öcsikével együtt kell aludnom, meg holnap, és még nem tudom, hány éjszakán át, hát…
Nagyon valószínűnek tartottam, hogy inkább kimegyek az autóba aludni.
A házban lakik vagy nyolc gyerek is, mindegyik torka szakadtából ordítozik, rohangál, visítozik. A TV bömböl egész nap, késő éjjelig.
Második éjjel még egy egér is bekéredzkedett... Azé' én se bírok ki mindent!

(fotó: D. Kálmán)

Változatlanul töprengek, mi végből vagyok itt ennyi ideig. Más a helyemben el sem jött volna, de minimum a feladat elvégzése után azonnal hazarepül, mint azok az amerikaiak, akik a Benny Hinn show-ra jöttek. Ők tették jól! Nagyon irigylem őket…
Itt nincsenek parkok, nincs hová sétálni, leülni. Semmi sincs, amit az ember a szabadidejében felkereshet.
Eddig is becsültem a helyet, ahol lakom, a szép új lakást, de ezután még jobban fogom...
Egy biztos, innen is másképp megyek haza, akárcsak Sri Lankáról.

Isten kegyelméből belekóstolhattam azért valami teljesen új életformába is. Isaac bevezetett a totál luxusba. Az utóbbi időben körbejártuk Kampala legdrágább éttermeit, kávézóit, s az evészet fáradalmait a Serena Hotelban szoktuk kipihenni, ami Kelet Afrika legjobb es legdrágább luxushotelje. Eszméletlenül jó érzés egy vízesés mellett, pompás virágok között, egy csodálatos úszómedence szélén heverészni a pamlagon, és negyedóránként elmondani az odasiető pincérnek, hogy mi a kívánságom.

Mindezeken túl Isaac felfogadott egy házvezetőnőt abba az óriási, háromszintes házba, ahová költöztünk.
Képtelen vagyok megszokni, hogy tálcán kapom a reggelit, vacsorát, bevetik az ágyam, mosnak rám, feltörlik utánam a fürdőszobát… de lassan beletörődöm...

Az üzleti élet itt elég egyszerű: közvetlenül az út szélére levernek négy karót, egymástól 1-1 méter távolságra, a közepébe beül az atyafi, majd szó szerint körbepakolja magát mindenféle villanykütyüvel, és az egész fölé odabiggyeszt egy feliratot: Elektrotechnikai szakműhely...
Ennél már csak az egyszerűbb, amikor a koma félbevág egy nagy kartondobozt, felaggat rá mindenféle vacakot, és a vállára véve sétálgat vele az út mentén.

A közlekedésben az a legmegdöbbentőbb, amikor az emberek a csomagjaikkal együtt felzsúfolódnak egy marhaszállító teherautóra – ami rendesen körbe van rácsozva, ahogy kell –, és ott állva utaznak órákon át! Eldőlni sem tudnának, annyira össze vannak passzírozódva. Túl sokan utaznak a platón, de egyszerűen alig van más lehetőségük az utazásra. S mindezek tetejébe – szó szerint –, még a vasrács peremére is ülnek! Az biztos, hogy a légkondi egész úton jól működik...

Ezeken az egzotikus tájakon tuti, hogy kifogom mindig a szent helyeket! A házunkkal szemben, a völgy túloldalán van egy muszlim imaház, és amikor a nap még a föld másik oldalán van, de nekik ez már a reggel, torka szakadtából beleordít a mikrofonba a szent csávó, hogy: Good morning, Africa! (Jó reggelt, Afrika!)
Utána meg bűn hamisan elkezd énekelni...

Az éjszakát és a nappalt még az is nehezíti, hogy a szemetet itt elégetik, így szinte állandóan füst vesz körül, de nem akármilyen bűz terjeng ám, amikor gumit, vagy műanyagot égetnek!

A Miracle Centre Cathedral a legnagyobb keresztyén templom Ugandában, vasárnaponként tizennégyezer hívő megy el az istentiszteletre. Mint szinte mindenhol, ezt a templomot is állandóan fegyveres őrök védik. Furcsa volt ezt látni.
A lelkész – miután megtudta, hogy itt vagyok –, meghívott, hogy nézzem meg a hangrendszerüket. Meghallgattam, megnéztem, és… leültem. A megdöbbenéstől...
Egyrészt az igen szörnyűséges hangzás miatt, másrészt attól, amit láttam.
Benny Hinn lelkes követője-utánzója az itteni lelkész, csak kicsit kisebb pályás. Minden mozdulat, gesztus, koreográfia ugyanaz, még a közben elhangzó éneklés is!
A „műsort” nézve kutattam az emlékeimben, hol is van megírva a Bibliában, hogy Jézus ötször visszalökte volna Lázárt a sírjába, s közben mámoros tekintettel énekelve parádézott volna fölötte, s hogy a tanítványok dolga az lett volna, hogy Lázárt mindannyiszor talpra állítsák, ahányszor Jézus hanyatt lökte. Ez a lökdösés is persze arról szól, hogy még nagyobb legyen a hatás...
Aki megtalálta ezt a részt a Bibliában, kérem, jelezze! De akinek inkább a Keljfeljancsi játék ugrik be, az közeledik az igazsághoz.
Később azért megbeszéltük a további technikai teendőket, habár volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy hová is teszem a tálentumaimat...
Az is kiderült, hogy itt Ugandában csak akkor van hangtechnikus, ha idecsöppen valahonnan. Ez azt jelenti, hogy jelenleg az egész országban egyetlen ilyen személy van, saját bevallásuk szerint, jómagam. Azt is megtudtam, hogy amikor ezt a cuccot megvették és felszerelték, idejött egy helyi ember, aki látott már hangfalat. Körbenézett, nagyjából elmondta, mit, hová tegyenek és mekkorát, azután elment. Ez volt a „szakmunka”.
Azóta a cucc úgy áll, és elképesztően rosszul szól a drága berendezés.
A hangrendszer egyik leglényegesebb eleme be van suvasztva a színpad háta mögé, nem is használják... Fent a magasban lóg néhány JBL „hangfalcsoda”, mind középre zsúfolva. A lábdob dübörgésén és az énekesek ciripelésén kívül másféle hang nem jött ki rajtuk...
Amikor betettem a teszt-CD-met, végképp leültem: egy SOKOL rádió hangzása jobb ennél!
Persze első kérdésem az volt, mennyire féltékenyek itt a helyi hangemberek, mert nem akarom szétveretni magam. Elvégre Hawaii-n is azzal próbálkozott az ottani kolléga...
De azt mondták, nyugodjak meg!
Azért az itteni kolléga se semmi! Igazán nem akarom bántani, de mint egy alvajáró, úgy mozog munka közben. Elvileg angolul beszél, de egy kukkot nem értek belőle, olyan keveréknyelven havlatyol. Amikor aztán a keverőpulthoz tettük a processzort, azonnal kiderült, miért is volt ez eddig a színpad mögé dugva. Gyakorlatilag nem tudta, mi az a Compressor/Limiter, Equalizer, Crossover...
Amúgy ő a környék legjobb „hangtechnikusa”...
Szóval volt dolgom bőven.

Pár nap múlva eljött a következő istentisztelet ideje, és udvariasan szóltam neki, hogy akkor most már övé a pálya, mivelhogy kellőképpen kiokítottam. Rábólintott, mire én nyugodtan kiballagtam az épület elé, hogy pihenjek egy kicsit. Elkezdődött az istentisztelet, de nem hallottam belőle sokat, csak annyit, hogy a színpadon valaki nagyon imádkozik, azonban nem a mikrofonba.
Gondoltam, ezt itt így szokták. A lelkész rendületlenül imádkozott tovább, és úgy az ötödik percben hirtelen megjött a hangja. Felálltam benézni, hogy is állnak odabent a dolgok. Hát akkor ballagott oda a tisztelt kolléga a pulthoz, és tolta fel a lelkésze potiját... utána nagy nyugalommal eltávozott a pulttól. Elment vacsorázni!
Hmm... gondoltam, azért ennyire laza én nem tudnék lenni... kezdtem irigyelni.
Az éneklés gyakorlatilag végig úgy zajlott, hogy senki nem volt a pultnál, úgy szólt minden, ahogy fél órával azelőtt otthagytam a pultot. Ez rendben is lett volna, csakhogy nem azok énekeltek, akikkel egész délután beállítottuk a hangot!
Ehhez képest elég jól lement a program fele, a többit már nem hallhattam, mert értem jöttek, hogy hazavigyenek.
Hát így megy az élet Afrikában...

Lassan eljött életem diplomamunkájának ideje, Dr. Creflo A. Dollárral Kampalában, a Mandela stadionban, várhatóan 300 000 ember előtt, majd másnap este, Kelet Afrika legluxusabb hoteljában az üzletembereknek (varhatóan 2 000 fő).

Mindkét helyszínre engem kértek fel a hangtechnika megtervezésere, a munka lebonyolítására, hangkeverésére.
Isaac azt mondta, ennek minimum olyan jónak kell lennie, mint a Benny Hinn shownak, de ha jobb lesz, azt onnan tudom meg, hogy ott mindenki előtt a stadion füvében fog fetrengeni az örömtől...

Közvetlen e munka előtt, megkértek, hogy szakértsek a Blu3 együttes koncertjén, ami egy kisebb stadionban volt megrendezve, egy fesztivál keretében. Már az odajutás igen romantikus volt, iszonyú nagy tömeg közepette kellett átverekedni magunkat az elfüggönyözött limuzinnal. Ennek értelmét csak később értettem meg. A színpad közelében, az aznapi kiadós eső jóvoltából, bokáig erő sárba kellett kiszállnunk, majd mi, a három fiú, közrefogva a három művésznőt, összekapaszkodva próbáltuk megközelíteni hátulról a színpadot, ami lehetetlen vállalkozásnak tűnt, akkora volt ott is a tömeg. Még a színpadról is fürtökben lógtak a nézők, sőt, magán a színpadon is vagy harmincan ültek! Ilyet még nem láttam, tiszta bolondokháza volt, szervezés, biztonság, az nulla. Félrészeg alakok nyomultak fel állandóan a színpadra, néha lelökdösték őket, persze ránk, akik vártuk a fellépés idejét a lépcső aljában. Más dolgunk se volt, mint távol tartani a férfiakat a művésznőktől. Egy lidércnyomás volt hallgatni a szűnni nem akaró gerjedést, a kolléga unott arccal könyökölt a pulton, mereven előre nézve -szerintem valahol a Bahamáknál járt-. De végre eljött a koncert ideje. Felküzdöttük a művésznőket a színpadra, ahova alig tudtak belépni, annyi fotós és videokamerás volt ott, a harminc alternatív néző között. A kamerák kábelei úgy derékmagasságban, pókhálóként szőtték keresztül-kasul a színpadot, úgy kellett átbalettozni rajtuk. De beindult végre a CD, és ezzel a koncert. Igen ám, de a keverőállást is megszállták a nézők, és konkrétan a keverő fölötti merevítő vason is ültek emberek, akik a jó zenére elkezdtek ugrálni ész nélkül! Ez csak azért nem volt igazan frankó, mert a CD lejátszó egyszerűen nem méltányolta ezt a Richter skála szerinti 7-es erősségű rengést, és kiakadt... Mi is, de a művésznők feltalálták magukat, és acapella folytatták. Közben odaszóltam a kollégának, hogy a gerjedést húzza már ki, aki lapos pillantással mutatta, hogy minek szólok én ebbe bele, ez az ő bulija, de végül odanyúlt... A koncert végén kattogtak a fényképezőgépek, és szintén összekapaszkodva, próbáltuk magunkat visszaküzdeni az autóhoz. A rajongók majd kitépték kezeink közül a művésznőket.

A Blu3 Kelet-Afrika egyik leghíresebb bandája, de rendkívül egyszerű, és vidám társaság, barmiféle sztár-allűrök nélkül.

Másnap hajnalban kiballagtunk a Mandela stadionba, és szinte kéjelegve nyugtáztuk az ott uralkodó csendet, és rendet.
Kenyai kollégáink, akiket a Benny showról már megismertünk, elkezdték a kamionok kipakolását. A hangászuknak elmondtam, mi mindent kérek másképp, mint ahogy a múltkor volt. Nagyot nézett, mert két éve dolgozik már a cuccal, de ilyen összeállítást még nem kértek tőle, és az amerikaiaknak is jó volt a múltkor. Nekik jó volt, de abból sok tanulságot szűrtem le, mert annyira rossz volt. Ugyanis az emberek 60%-a nem sokat hallott... vagy semmit.
Napokat számolgattam, és kísérletezgettem magamban, hogyan lehet egy aránylag egyszerű felszerelésből, itteni körülmények között, kihozni a legjobbat. Végül arra az eredményre jutottam, hogy mivel itt nincs csúcstechnika, ezért a fő hangfalrendszeren kívül, még hét hangfaltornyot (delay tower) építünk körbe, a lelátók elé. Így gyakorlatilag a stadion minden pontját lesugározzuk hanggal, még a legutolsó sorokat is!
A kenyaiak is lassan megbirkóztak az új feladattal, habár többször nekem kellett felmászni a majd 15 méter magasan elhelyezett hangfalakhoz, hogy helyesen állítsam be a lesugárzási szöget (a múltkor a fele az égbe szólt, s amikor szóltam ezért, csak lelegyintettek. De most én voltam a főnök.).
Ők ilyen beállítást eddig soha nem csináltak, ahogy megvették két éve, s ahogy akkor gyárilag be volt állítva, ahhoz ők azóta nem nyúltak.
Nem is tudták hogy kellett ezt csinálni, ezért kellett felmásznom, de jó volt a magaslati levegő, élveztem. A bekábelezést is másképp kértem, próbáltam megvalósítani azt, hogy közel, s távol egyforma hangerővel szóljon a cucc, sőt, bárhol a stadionban. Szétjártam a lábam aznap, mert a hét hangfaltorony se akart megszólalni egyből. Csak összerakták ahogy szokták, aztán leültek a tövéhez. Ott derült ki, hogy ilyen hosszú kábeleik nincsenek is... Néztek rám nagy szemekkel, hogy nem lehetne e közelebb pakolni a hangfalakat a színpadhoz? Mert nekik csak 20 méteresek a kábeleik. Ott fogtam padlót, mert két hete amikor mindent megbeszéltünk, lerajzoltam nekik, hogy kell vagy 500 méter kábel ebbe a stadionba! Így aznap ki se tudtam a hangot igazából próbálni, és mondtam nekik, reggelre kerítsenek kábelt!
Másnap, a legnagyobb csodálkozásomra, ott volt. De hamar lehervadtam, mert kiderült, hogy jó néhány crossover nem működik, és nem is tudják hogy kell beállítani...

De nem adtam fel, megmutattam nekik, és lassan minden összeállt. Eljött a hangpróba ideje, és elmagyaráztam mindenkinek mi a dolga. Ezután elkezdtem körbejárni a stadiont, és a megbeszélt jelzések szerint, mutogattam, mit kell csinálni. Sehogy se jött össze, egyre rosszabbul szólt. Na, leballagtam, és kiderült, hogy teljesen más gombokat tekerészett a kolléga... A gutaütés kerülgetett, de inkább csöndben maradtam, és másvalakit ültettem oda.
A második nap estéjére Istennek hála, összeállt a hang úgy, ahogy szerettem volna.
A hangcucc gazdája vagy öt percig szorongatta a kezem, és könnybe lábadt szemekkel mondta, így még soha nem szólt a cucca... és, hogy nagyon sokat tanult ma.

A másnapi bulvár lapban címlapsztoriként olvashattuk, hogy a Blu3 egyik tagjának új olasz szeretője van, Marzio, majd a fényképem következett, ügyesen összeollózva az egyik művésznővel... (Na ezért kattogtak a gépek a legutóbbi bulin...)
A stadionba, ezzel az újsággal érkező hívek egyből kiszúrtak, és mutogattak rám, persze nem volt nehéz, egyetlen fehér ember lévén ott...
A többiek csak röhögtek, és azzal nyugtattak, hogy hetente megjelenik a bandáról hasonló baromság...
(A szomorú csak az, hogy Magyarországon hasonló hitelességű pletykákat terjesztenek rólam..., és magukat komoly keresztyénnek taró emberek, hitelt is adnak nekik!)

És eljött a nagy este.

Program persze nem volt, totál improvizálás volt minden, sose tudtam mi következik. A szervező se... De hála Istennek, az elmúlt évtizedek fesztiválos-, és egyéb tapasztalata kisegített ebből, hiba nélkül!
Az este legfelejthetetlenebb műsora az az afrikai tánc volt, ami nem a turistáknak szólt, így felállt az összes szőr rajtam, kivert a libabőr, amikor az a rengeteg ember tapsolva, táncolva, énekelve kísérte a színpadi táncosokat...
Azt hiszem, ez volt a prémium számomra, ezért az élményért már érdemes volt végigcsinálni ezt a szép feladatot!

A munka után, igen magas elismerésben volt részem: Isaac ígéretéhez híven, lefeküdt a fűre, és ott dobálta magát örömében...

Ugandában történelmet írtunk, mert a szervezők szerint ilyen színvonalú program, és hangosítás még sosem volt!

Istené legyen a dicsőség, a diplomamunkám kitűnőre sikerült!