„A csavargó élet legnagyobb vonzereje talán az, hogy sose egyhangú.
Hobóországban az élet arca proteus­i - örökké váltakozó csodalátomás, amiben valóra válik a lehetetlen, s a Váratlan ugrik elő a bokorból minden útkanyarnál. A hobó sose tudja, mi történik a következő percben, ezért mindig a jelen pillanatban él. Megtanulta, hogy hiábavaló a céltudatos erőfeszítés és tudja, milyen gyönyörűség a véletlen szeszélyeivel sodródni.”

Jómagam is megtanultam már rég, hogy soha ne ragaszkodjam görcsösen az elképzelt terveimhez, hanem hagyjam, hogy életem történései belesimuljanak a Mindent Megalkotó kezébe. Csakis azzal érdemes foglalkozni, ami méltósággal végezhető, ami nem köti gúzsba Krisztus által szabaddá tett lelkünket, életünket!

Sosem akartam turista lenni, főleg nem az a fajta szánalmas, gettós, önimádó-önbálványozó zombi, aki egy gyönyörű vízesésnél órákig pózol, hogy körbefotózza saját magát.
Vagy aki csak azért vett vízálló mobilt, hogy - a nagyobb hatás kedvéért visítozva -, levideózza magát a vízesés alatt minden létező szögből.


(Fotó: ismeretlen)




Inkább utazó vagyok, aki egy helyen több időt tölt, bekapcsolódva, szinte beleolvadva a helyiek életébe.
Sikerült egyetlen kicsi hátizsákkal, azaz alig három kilónyi cuccal nekivágnom az előttem álló hónapoknak, remélve, hogy ezúttal nem pakoltam túl magam. Azonban mint utólag kiderült, tévedtem: még mindig volt pár felesleges darab nálam!

     Minden útnak vannak előzményei. Sehol a világon nem tejföl az élet, de ennek vannak azért árnyalatai, ahogyan annak is, hogy még mindig lehet felelősségre vonás nélkül rágalmazást, becsületsértést elkövetni jóvátétel, kárpótlás, de minimum bocsánatkérés nélkül... Egy ilyen takonygerincű ember maga az intellektuális vákuum, aki bizonnyal jól szórakozik, miközben másnak mentális fájdalmat, szenvedést, gyötrelmet okoz.

„Mert azok aludni sem tudnak, ha rosszat nem tehetnek, és elrabolja álmukat, ha nem vethetnek gáncsot.”
„Gyűlöletet rejteget a hazug ajak, és rágalmakat terjeszt az ostoba.”
Példabeszédek 4:16, 10:18

Ám Isten látja ezt és békés természetemet is, így ismét Rá bíztam magam, vagyis azt, hogy hogyan és hol fogja ezt a dolgot elrendezni.
Remélem, sejted, hogy megtette, mert olyan sztorim van most is Isten szeretetéről, gondoskodásáról, hogy csak na!
Erről szól a mostani történetem, tehát nem rólam, az utazásomról, hanem Isten különleges gondolkodásmódjáról, megbecsüléséről!

A 2001-ben történt családi tragédia óta csak egyszer voltam otthon egyedül karácsony estéjén, de az annyira fájdalmas volt, hogy megfogadtam, soha többé!
Merő szeretetből Isten azóta is mindig „elküld” ilyentájt a világ valamelyik kellemesen meleg pontjára, ahol a téli naplemente fél nyolc körül van, nem pedig fél ötkor! Nem beszélve arról, hogy micsoda megnyugvás ilyen hosszú időre távol lenni bizonyos budapesti dolgoktól, emberektől!
Az Ő különös karácsonyi ajándéka számomra most Singapore volt.

Még karácsonyfát is „kaptam”. Mindez elég erős impulzus, különösen a karácsony esti sétálgatás az öbölben, kellemes, nyári melegben! Enyhítette az ismét sajnálatosan alakult munkahelyi helyzet okozta stresszt, valamint a magányosság érzésének fájdalmát, amiben otthon lett volna részem.

 
   
 Az odaút Kuala Lumpurból, majd vissza a Starmart Express hat csillagosnak titulált, masszázsüléssel beharangozott buszával jóval több volt, mint amit romantikusnak nevezhetnénk.
Eleve háromnegyed órával később érkezett meg a busz, és a sofőr azzal kezdte, hogy leordította a fejemet, mert fel akartam szállni aprócska hátizsákommal, amit szerinte a csomagtartóba kellett volna raknom. Miután jól kikiabáltuk magunkat, rá kellett jönnöm, hogy ha tovább erősködöm, egyszerűen nem visz el…
A buszon a szokásos eszement, azaz maláj módon működött a légkondi, de most már rutinos voltam: hoztam magammal kapucnis mackófelsőt valamint Duct tape-et (erős, szövetes ragasztó szalag), amivel leragasztottam a hideg levegőt befújó nyílásokat.
Amikor megérkeztünk a határhoz, mindenkinek le kellett szállnia a buszról és cuccostul átmennie az ellenőrzésen. Igyekezni kellett, mert a busztársaság leírásában az szerepelt, hogy a sofőr csak húsz percet vár, aztán aki odaért, aki nem, ő megy tovább!
Ültünk, ültünk a túlsó oldalon, a busz csak nem jött. Egyszer csak láttuk, jó egy óra múlva, hogy végre elindult, de - legnagyobb meglepetésünkre - az ellenkező irányba! Csak néztünk egymásra, amíg a busztársaság képviselője a legtermészetesebb módon közölte: Kiderült, hogy a busznak nincs engedélye belépni Singapore-ba!!! Egy nemzetközi, hatcsillagos járatnak! De ne aggódjunk, nyugtatgatott minket, majd intéz másik buszt, ami hamarosan itt lesz! Nos, két további óra várakozás után meg is érkezett. Emberünk azzal próbálta szépíteni a dolgot, hogy majd Singapore-ban kárpótolnak minket. Ez persze nem történt meg, egyszerűen elhajtott az ügyintéző...

Sajnos a visszaút sem volt gördülékenyebb: Akkora volt a sor a kilépésnél, hogy a busz tényleg nem várt meg, a cuccom meg fent volt, mert a sofőr rábeszélt, hogy hagyjam nyugodtan az ülésen!
Elképzelheted, mi játszódott le bennem! Hogyan kapom vissza a zsákomat, amiben mindenem benne van? Ott rohangáltam össze-vissza, majd felkéredzkedtem egy másik buszra, hogy vigyen át a határon, talán még időben átérek, hogy megtaláljam a buszomat!
Ahogy haladtunk, meglehetősen izgatottan szorongtam az első ülésen. Már majdnem átértünk, amikor láttam, hogy jó hosszú sorokban várakoznak a buszok a belépésre.
Mondtam a sofőrnek, hogy engedjen leszállni, én majd innen előre rohanok, hátha utolérem a buszomat! A sofőr persze nem akarta kinyitni az ajtót, mondván: Ez a senki földje, itt nem lehet csak úgy futkározni! Miután látta vérben forgó szememet, végül kinyitotta, én pedig meg sem várva, hogy teljesen kinyíljon, kipréseltem magam az ajtónyíláson, persze a lábamat jól felhasítottam valami vassal. Előbbre nézve láttam, hogy az út szélén ott állnak a határőrök, ezért a két buszsor között rohantam tovább, vércsíkot húzva magam után.
Rohantam, mint egy eszelős, és akkor megláttam!!! Odavágódtam a busz elé, és elkezdtem hadonászni, hogy nyissa már ki az ajtót, én vagyok az, akit otthagyott!
Leírhatatlan megkönnyebbüléssel szálltam fel a zsákom mellé!
Szóval, aki kalandra éhes, a Starmart Express buszát válassza, ki ne hagyja!

   A tömegközlekedés biztonsága, és a fiatalok laza természetessége elképesztő!

    Sokat látott ember vagyok, de jónéhányszor eltátottam a számat...

      Külföldön az ember óhatatlanul - vagy így, vagy úgy - összeveti a tapasztalatait a saját háza táján megélt dolgokkal. Egy úgynevezett demokratikus vagy liberális észjárásnak Singapore egy agyonszabályozott hely - valójában Európa sokkal inkább az -, de az üres és arrogáns politikai pofázás helyett itt letettek az asztalra rendesen! Mivel itt nem "európai" demokrácia van, ezért nem úgy működnek a dolgok, hogy a pszichiátria legsötétebb zugaiból előmászó bizonyos politikusok, különösen a választások előtt, „Egyedüli Megváltóként” tüntetik fel magukat, akik azt hangoztatják, hogy ők majd aztán tényleg minden problémát megoldanak, és felvirágoztatják az országot, nem úgy, mint az elődeik.
Felelős terület ez a mai világban, minden pillanatban készen kell állni elmebeteg nyilatkozatokra.

Itt nem az a szokás, hogy egy másik párt pocskondiázásán, óriásplakátokon való hazudozáson, sárdobáláson kívül a politikusok nem tesznek semmit a népükért. Itt nem azt látni, hogy kizárólag a hatalomvágy, a pénz imádata vezéreli minden cselekedetüket, nem pedig a hazaszeretet.
Ez itt még nem a Mennyország, de van mit tanulni tőlük!
Rendszerváltásunk idején közel egyforma színvonal volt nálunk, Singaporeban, Dubaiban. De nézzük meg őket hol tartanak harminc év után, meg mi... Szóval ez a marha nagy különbség a működésképtelen demokrácia és politika között, meg amit ők elértek ugyanennyi idő alatt. Azt a süket dumát senki ne higgye el, hogy ja, ott ez meg az van, mert ugyanakkora kincs az országunk alatt elterülő gyógy-, és egyéb víz, mint ott a kikötő vagy az olaj, a többi kincseinkről nem is beszélve. (Itt most szabad gondolkodni...)

Igen bántó azt a jellemtelenséget is megtapasztalni amikor egy politikus, ügyvéd, bíró, sőt kormányhivatalnok szemrebbenés nélkül az arcunkba hazudik kiforgatva az igaz ember jogát.
"A tisztesség előtt alázatosság van, a pusztulás előtt fölfuvalkodottság."
(Példabeszédek nyomán.)

Egy civilizáció, állam virágzásának, fennmaradásának feltétele a nép morális ereje.
De a nép akarata a nép javát szolgálja e?

Kossuth Lajos igaz magyarként szólt az őt éljenző, ünneplő tömegnek:
"Ne ruházza a nép senkire azon érdemeket, amely egyedül a népé.
Én megragadtam karjaimmal a fáklyát, hogy világosságot terjesszek a szolgaság éjjelében, de én csak a fáklya voltam, nem maga a világosság."

A pénz imádat sajnos jellemző majdnem minden területen kis hazánkban és szinte mindenhol, ahol nem mi vagyunk fontosak hanem csak a pénzünk! Emberek milliárdjainak hazudnak szüntelen az arcába amikor okos emberek szépen megfogalmazva próbálják elhitetni, hogy a tőzsde, az árfolyamok, a piac így, meg úgy, ezért, meg azért.  Ahelyett, hogy a valóságnak megfelelően fejeznék ki magukat. A PIAC: undorító ördögi harácsolás, amit a hatalom és a haszon vezérel.
Az embert jobban érdekli a birtoklás mint maga az ÉLET!!!
Pedig nincs az a bölcsesség, értelem és tanács, amely megállna az Úrral szemben! (Példabeszédek 21:30)

 .....

    Langkawi szigetén terveztem hosszabb időt tölteni – ami, hála Istennek, még nem annyira turistagettó -, és még otthon előre lefoglaltam egy szobát egy hétre, hogy majd azalatt keresek egy kedvemre való helyet, ahol ellakhatom ittlétem végéig.
Óriási a kínálat az ilyen-olyan neves internetes oldalakon, gyönyörű lista szól arról, miért érdemes pont azt a szállást választani! Ha csak a fele igaz lenne! Arról nem is beszélve, hogy bizonyos nagynevű szolgáltatók (csak a rend kedvéért: agoda.com és booking.com) szemrebbenés nélkül mekkorákat hazudnak szinte minden egyes ajánlatukban! Pl. „Ma 75%-os kedvezménnyel,
10 000 Ft helyett csak 2 500 Ft-ért lehet lefoglalni egy emeletes ágyat a tízágyas szobában! De igyekezz, mert óriási az érdeklődés, már csak egy szabad ágy van!”
Direkt elballagtam egy ilyen helyre, és jól gondoltam: pangott az ürességtől, a tulaj pedig 1 000 Ft-ért adja az ágyat normál áron, tehát akció nélkül!

    Ideérkezésem napján – busz híján – éppen motoroztam (napi pár száz forint a bérlése) a lefoglalt szoba felé, amikor útközben a sziget egyik legszebb, erdős részén, közel a tengerhez megláttam egy gyönyörű helyen álló, kiadó házat. Egyből nagyon megtetszett, rádobbant a szívem is, de amint elárulták, hogy mennyi a havi bérleti díj, a szívemhez kaptam, hogy ez nekem baromi sok.
Kis idő múlva viszont - miután Isten is bekapcsolódott a beszélgetésbe -, olyan árat mondtak, amitől meg hanyatt dobtam magam, mert kevesebb volt, mint Singapore-ban az az emeletes ágyas lyuk ahol aludtam:

Vagy mint Kuala Lumpurban az az elkepesztően büdös, szutykos, csótányokkal gazdagon megáldott, igen kicsi és zajos „hotelszoba” a szakadt-foltos ágyneműhuzatával. S alig drágább, mint tavaly az a nyomorúságos szoba Melakaban, ahol egy hónapot voltam!  Erősen sóhajtozva mentem tovább azzal, hogy remélem, mihamarabb visszajövök!

Miután odaértem az előre lefoglalt szálláshoz, egy igencsak lepukkant helyet találtam, s amikor közelebbről megnéztem, elszörnyülködtem, hogy a neten leírt szolgáltatások igen messze vannak a valóságtól, s hogy ez a retek, pici és sötét szoba közvetlenül a zajos út mellett ugyanannyiba kerül, mint az egész „álomházam” az erdőszélen!

A "tengerre néző ablak" -ahogy a nagynevű  szolgáltató beharangozta-, így nézett ki kívülről!
Belül egy nagy szekrény volt rátolva az ablakra...
Kártérítés gyanánt kialkudtam egy csekély összeget a tulajjal, majd mintha ott sem lettem volna, repültem vissza a házikómhoz.
Nagy boldogan ki is vettem két hónapra, hogy ott lakjam, amíg haza nem kell utaznom.
Időközben kiderült, hogy ez a ház jó néhány szempontból sokkal kényelmesebb, mint a lakásom. Pl. sosem kell keresni parkolóhelyet a motornak, mert a ház előtti nagy placcon kényelmesen elfér. Hetente kitakarítják a házat, valamint ágyneműt húznak és törülközőt is cserélnek!

   A nyárban sokkal egyszerűbb az élet, mint a télben, ráadásul nem csak havonta egyszer süt ki a nap az állandó szürkeségből, hanem minden reggel!
Hálás vagyok Istennek, amiért - valami csoda folytán - lehetővé tette számomra, hogy most itt éljek, luxus körülmények között egy trópusi szigeten, ahol csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy két hónapot eltöltsenek.
Aznap reggel ezt olvastam: „Gazdagság és megbecsülés van nálam, maradandó vagyon és igazság.”
Példabeszédek 8:18
Óhatatlanul eszembe jutott, hogy jóllehet bizonyos helyeken igencsak alábecsülnek, és még évtizedes munka után sem értem el azt az ingerküszöböt, hogy elismerjék mindazt, amit letettem az asztalra, lám Isten, a számomra legnagyobb tekintély mennyire megbecsül, s micsoda gazdagsághoz juttat az Ő kegyelméből!
Példának okáért itt van a totális csend, a vidéki nyugalom, távol a kisvárostól, a turistagettótól, a trópusi-erdei (a helyiek csak dzsungelnek hívják) tiszta levegő, a madárcsicsergés, a kellemesen hűvös reggel és este, az üldögélés a teraszon arccal az erdő felé, - és mindez januárban, tücsökciripeléstől kísérve.
Na és végig élvezni a majomcsapat ugrándozását a szemközti fákon - időnként a teraszig is eljönnek -, vagy egy trópusi vihar elképesztően egzotikus táncát - egy pohár itallal a kezemben…, na ez egy életérzés.
Külön hálás vagyok a végtelen csendért… azért, hogy nem a hajnali kettőkor ordítozó szomszédot, vagy a két agysejtű, kopogós lábbelijű nők lépteinek döngését kell hallgatnom (valaki megmondhatná végre nekik, hogy az analóg lépésszámláló már rég nem trendi, itt a digitális, csuklóra köthető)!

   Azon is agyaltam egy csendes reggelen, hogy a Biblia ír a nagy nyomorúságról. Gyerekként mindenféle szörnyű dolgot képzeltem erről, de ami mostanra láthatóvá vált ebből, az minden képzeletemet felülmúlja!
Elutazásom előtt pár nappal két, igen színvonalas koncerten lehettem jelen, de jó néhány ember gyakorlatilag az elejétől a végéig facebookozott... Az egy dolog, hogy az igencsak gyengén bútorozott agyának vélhetően ez a kultúra csúcsa, de bele se gondol abba, hogy a mobiljának az állandó villódzása mennyire zavaró a körülötte ülők számára!

De mint tudjuk, a kialakuló agy csak pár milligramm és még nem lehet kimutatni az intelligenciának a legkisebb jelét sem, inkább reflexként működik. Egy idegsejt: életben van. Két idegsejt, és mozog. Ezzel a mozgással aztán érdekes dolog kezdődik, a kezébe tudja venni a telefont.
A további agyi fejlődés itt elakadt...

 

    A motorozás még mindig nagy élmény, sőt időnként kifejezetten izgalmas. Egyik nap a bokorból váratlanul elém „toppant” egy tehén, én meg egyenest a szarvai felé száguldottam, de egy angyal félrehúzott előle, így milliméterekkel mellette húztam el!
Hála Istennek az ördögnek nincsenek itt a lelketlen és könyörtelen digitális pénzbehajtói, sem az út szélén lesben álló pribékjei, akik mondvacsinált és teljességgel értelmetlen szabályok alapján bírságolnak. Valamiért mégis rend van. A malájok értelmesebbek lennének, mint mi?
Költői kérdés.

Igencsak felemelő érzés a kis utakon, rizsföldeken át csavarogni, közben figyelni a természetet!

Összesen két rendőrt láttam eddig, azok is az árnyékban heverésztek. Nem azzal foglalkoznak, hogy a kismotoron -amit egy tizenkét éves gyerek vezet- miért egy öt fős család utazik, van-e rajtuk bukósisak vagy nincs (nincs), van-e a kissrácnak jogosítványa vagy nincs (persze, hogy nincs), a stoptáblánál pontosan +/- 1 mm-re állt-e meg?
Avagy az adott autónak hogyan is áll a műszaki engedélye?

Bizonyos körülmények között semmi nem múlik ezeken, mert egyáltalán nem ezek a sarkallatos pontjai a rendnek! Mégis milliókat húznak ki jelentéktelen apróságokért a magyar autósok zsebéből becstelen úton a „rend” nevében!
De most nem mélyedek bele, mi a becsületes úton és a törvényesített fosztogatással szerzett jövedelem közötti különbség, és abba se, hogyan tudnak itt 6 %-os Áfa-ból sokkal jobban kormányozni egy fejlődő ázsiai országot, egy valamikori gyarmatot!
Magasan élhetőbb ez az ország, míg mi magunknak gyártjuk a poklot a nagy keresztyén, civilizált Európában. Ennyire futja jelenleg a kultúrából, hogy a többi nagy „vívmányunkat” ne is említsem.
De tulajdonképpen mindenki döntse el maga, konkrétan mi az, ami a boldog, felszabadult, örömökkel teli, élhető életet szolgálja, a lélek felemelkedését. Mi az, ami ténylegesen előbbre visz!

    Én nem látom, mi van a saját homlokomra írva, de a minap is történt valami különös.

Amikor csak úgy buliból berobogtam a Four Seasons-ba, a fogadó személyzet meglehetősen udvariasan végigmérte a robogómat, ami ugyan nem egy Rolls Royce, de szerintem jól mutatok rajta. Miután „kiszálltam”, végigszkennelték a papucsomat is, de azért akkurátusan bekísértek a recepcióhoz. Mivel a recepciós pult elég magas, csak deréktól felfelé láthattak, amely részen már meglehetősen csinos vagyok, hát úgy is kezeltek.
Megkérdeztem a recepcióst, hogy mennyibe kerül egy éjszaka. Amikor közölte, hogy (átszámolva) félmillió forint, elkezdtem sejtelmesen mosolyogni. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen nem azért nem jöttem ide eddig, mert ellenzem az efféle szállodákat!
Én nem tudom, mit olvasott le a hölgy ezalatt a homlokomról, de közelebb húzódott hozzám és bizalmasan megsúgta, hogy holnaptól fél áron oda tudja adni nekem, majd megkérdezte, jártam-e már ilyen szállodában? Ó, vágtam rá, én már annyiban, hogy számon se tudom tartani. Erre azt felelte, érezzem jól magam már most is, és nyugodtan nézzek körül!

Miközben sétálgattam, azon morfondíroztam, hogy ennek az egyetlen – féláras - éjszakának csupán a töredékébe kerül az egész, kéthónapos kint tartózkodásom!
Meg azon, hogy de jó lenne, ha otthon is így működnének a dolgok: amikor fizetésre kerül a sor, grimaszolok néhányat, oszt' fél áron kapok mindent!

   Elképesztő, ugyanakkor roppant tanulságos megfigyelni, hogyan nyilvánul meg Isten vezetése az elérhetetlennek tartott dolgokban, illetve hogyan juttat hozzá jóleső, tényleges gazdagsághoz, megáldva azt, amink van, mint az az eddigiekből is kiderült.
Singapore-ból kilencórás, iszonyatos utam volt Kuala Lumpur-ba busszal, ott ismét meg kellett aludnom a már említett undorító, csótányos „hotelban” piszok drágán, majd onnan Penang szigetére hatórás buszozás várt rám. Újabb alvás, majd pár nappal később komppal kellett továbbutaznom Langkawi szigetére. Ez két és fél nap utazás meg a kényszerpihenők.
Még otthon nézelődtem, mennyibe kerülne repülővel megtenni ezeket a szakaszokat, de annyira drága lett volna, hogy letettem róla. Nos, rossz helyen keresgéltem! Mint most kiderült - mekkora barom is vagyok -, az AirAsia-val csupán másfél óra alatt és sokkal olcsóbban ideröppenhettem volna!!!
Éppen azon gondolkodtam két láblógatás között ráérve, hogyan utazzam majd vissza Kuala Lumpur-ba, ha majd haza kell repülnöm? Olvasgattam a neten mindenféle variációt, de egyik macerásabb volt, mint a másik. Valaki felvetette a repülős opciót is. Persze, egy gazdag turista, gondoltam, de azért ránézem az említett társaság honlapjára, és ismét hanyatt dobtam magam: Nem akartam hinni a szememnek, mert kevesebbe került a jegy a repülőre, mint azokra a járművekre összesen, amikkel idejöttem!!!
Csóró gyerek az olcsóbb utat választja, így „úri” módon, a lehető legegyszerűbben, két nap helyett EGYETLEN ÓRA alatt érek majd vissza - egy Budapest-Nyíregyháza retúr vonatjegy áráért!
 

   Megfordultam jó néhány útszéli bodegában - amelyek egyikében sincs bömbölő TV, hogy teljesen elvegye az étvágyamat -, aztán oda járok vissza enni, ahol kedvesek, olcsók és jól is főznek.
Az egyik ilyen étkezdében a tulaj egyszer evés után meghívott egy teára, csak úgy.

 Odahaza a vendéglátás átalakult vendégtaszítássá, szinte nincs olyan hely, étterem, ahol ne bömbölne a Petőfi rádió, vagy egyéb igénytelen zaj, ami bizonyos szellemi és kulturális szint alatt bizonyára jó.

Van egy másik hely, ahol fánkot sütnek, de chili krémmel töltik! Eszméletlenül finom. Egyik nap éppen egyszerre értem oda egy mosolygós malájjal. Udvariasan előre engedtem, és addig pár szót váltottam a tulajjal. Amikor én is megkaptam a chilis fánkomat és ki akartam fizetni, az eladó közölte, hogy már rendezték!
Körbe néztem, mire az előbbi vidám fickó odaszólt, hogy a vendége vagyok!
Erre mind a hatan, akik az autójában ültek, integettek és jó étvágyat kívántak nekem.

Egy másik alkalommal a tengerparton üldögéltem egy népes maláj család mellett - nagyon szép szokás ez itt, jó sok kajával szoktak érkezni.

Egyszer csak odajött hozzám az anyuka, és egy komplett ebédet lepakolt elém..., de még milyet! A család többi tagja eközben hangosan biztatott, hogy egyek. Már megtanultam, hogy az ilyenkor szokásos protokolláris baromságot, úgymint „ó, igazán nem vagyok éhes”, meg „nem kellett volna”, jobb elfelejteni, így hát széles mosollyal és hálás szívvel hozzá láttam a falatozáshoz. Először jött egy kiadós maláj csípős leves tésztával, majd görögdinnye, és még torta is.

Éppen arra gondoltam, ez milyen jólesett, ám érdekes módon ezután hozta az anyuka a főfogást: faszénen sült halat és kagylót.

Ez utóbbit először némi fenntartással méregettem, mert az a kagyló, amit eddig ettem, inkább rágógumira emlékeztetett, ettől viszont már az első falat után hanyatt dobtam magam! Elképesztően omlós és ízletes volt, és amikor látták, mekkora élvezettel fogyasztom, hozott még az asszony! A sort végül egy mata kucing nevű helyi gyümölcs zárta.

    Még jó néhány élmény várt ezután. Pl. azok az emberek, akikkel a legjobban összebarátkoztam - oda járok a legtöbbször enni -, szinte családtagnak tekintenek.
Leülnek mellém, az öthónapos gyereket odarakják elém a nagy asztalra (!!!), az meg ott csúszik-mászik. Frissen sütik a rotit, és azt tesznek bele, amit csak kérek. De van banánlevélben sült chilis-kókuszos rizs is. Egyszer kajaidőben jött a tulaj haverja. Odaült az asztalomhoz, meg a csúszó-mászó gyerek anyja is, és óriási hangulatban folytatódott az ebéd. Végül a tulaj szintén odatelepedett enni, és olyanok voltunk, mint egy nagy maláj család. És naná hogy kézzel ettünk!

Amikor mindenki végzett, a haver a legnagyobb természetességgel kifizette az én ebédemet is! Persze nagyon örültem, erre ő még jobban örült, hogy sikerült örömöt okoznia, és szerényen megemlítette: itt ez a szokás.
Ok, gondoltam magamban, de ez már sokadszor történik meg, s ahonnan én jövök „kicsit más” a mentalitás, azé' nem vagyok ehhez hozzászokva!
Na ezekért a megnyilvánulásokért is szeretek itt lenni!

       A sziget tele van természeti szépséggel, órákat el tudok üldögélni hallgatva a dzsungel muzsikáját.

   Egy-egy szelfiért itt a vízesésnél az elmúlt hónapban már ketten is az életüket veszítették. Átmásztak a védőkorláton, és az extrém önistenítéstől hajtva addig-addig pózoltak a csúszós sziklán, míg végül lezuhantak.
Szerte a világban sajnos sokan halnak meg egy-egy - tulajdonképpen semmit érő - kép elkészítéséért... Ördögi csapda ez és igen szomorú.

Nem vagyok ellene a szelfinek, ha pl. humoros vagy van értelme. Ez persze relatív. Megkérdeztem egy lánytól, mire jó az, ha naponta kb. 800 fotót készít magáról? A válasz igen meglepett: Van, akinek ez az összes öröme...

(Fotó: ismeretlen)

    Az állandó együttélés a természettel teljesen más lelkiállapotot, közérzetet ajándékoz az embernek. Nyugalomban, egyensúlyban tartja azt, aki erre nyitott.

Az esti órák talán a legszebbek. Ki szoktam ülni a móló végébe csodálni a naplementét.

A helyiek is kiülnek, és végig mosolyogva, dalolgatva, viccelődve fogják ki a vacsorának való halakat, közben a fiatalok is közéjük ülnek, és tanulják a „szakmát”.

Természetesen érkezéskor mind illedelmesen köszönnek, a fiúk sorban idejönnek kezet fogni, a lányok kedvesen biccentenek a fejükkel.

Persze a „civilizált” nyugati turisták közül jó néhányan - akik félnek a csendtől, a szép és természetes dolgok iránt eltompult lélekkel - mindent elkövetnek, hogy belepiszkítsanak ebbe az igazán békés, idilli képbe!

Ide a gyönyörű tengerpartra is lehozzák az elemes hangfalaikat, hogy a hullámverés helyett valami „zenét” (valójában iszonytató zajt!) hallgassanak. Persze senkit nem kérdeznek meg azok közül, akik előbb jöttek, hogy esetleg zavarja-e őket? Az efféle „zenehallgatásnak” is megvan a maga helye és ideje, de nem itt, és különösen nem ilyenkor, de ennek felismeréséhez legalább pár agysejttel több kellene... valamint ahhoz is, hogy valaki használjon fülhallgatót!
Nagyon illúzióromboló ez, de a New Age-nevelte ember cseppet sem törődik ezzel, mivel szentül hiszi, hogy „minden és mindenki őérte van”, és még a passzátszélnek is körülötte kell megfordulnia! Különben is, kinyalhatja, akinek nem tetszik...
Bárcsak helyreállna bennük az egyensúly! Az ördög célja az egyébként értékes emberek teljes letompítása, lebutítása. És mennyi embernél sikerrel jár! Fekete öves vadbarmokat nevel belőlük.

Egy idő után újabb érdekes dolgot realizáltam. A malájok általában nyitottak, kedvesek, mosolygósak.

Amikor felbukkan egy turista és rápillantok az arcára, mindig megdöbbenek, mennyire szenvtelen, vagy éppen olyan, mintha állandó hasgörcse lenne.
Az is rendre letaglóz, amit már tavaly tapasztaltam, nevezetesen, hogy a nyugatról érkezők, különösen a fiatal lányok legalább 80 százaléka milyen hájas, löttyedt, igénytelen és elhízott.
Úgy látszik, a sok Facebook-ozás, körömreszelés hizlal... Úgy döngetnek le a partra mint egy első világháborús ágyúvontató-ló.
Milyen érdekes! Vagy lemaradtam valamiről, és manapság ez a trendi?

 
   Kínai újévkor (február közepén) elözönlötték a szigetet a kínaiak, alig lehetett lépni tőlük. Vagy a kultúrájukból adódóan, vagy azért, mert mind nagyothallók, de tény, hogy mindig ordítva beszélnek még a közvetlenül egymás mellett állók is!
Képzelheted, mi volt ott, amikor úgy ömlöttek ki a buszokból, mint rizs a zsákból, ha kioldják a száját...
Beballagtam a városkába, hátha van valami újévi buli.
Hát volt. Alaposan belecsöppentem a sziget ünneplésébe - semmi kínai cucc -, és egyúttal Langkawi tradicionális főzőversenyének közepén találtam magam!

Illedelmesen hagyni akartam, hogy a zsűri végezze a munkáját, ám amint észrevették, hogy ott vagyok, én, az egyetlen „külföldi”, egyből maguk közé invitáltak, kezembe nyomtak egy kanalat, s onnantól együtt kóstoltuk a finomabbnál finomabb ínyencségeket! Óriási ízélmény volt olyan ételeket enni ebben a rendkívül kedves társaságban, amilyeneket sohasem ettem-ízleltem ezelőtt! A helyi média is megjelent a neves eseményen, és miután minden új falatnál hangosan kifejezésre juttattam „Hú azannyát, de finom ez!” és hasonló felkiáltásokkal, mennyire el vagyok bűvölve, felfigyeltek rám. Attól kezdve nem a zsűri munkáját filmezték, hanem engem, ahogy zajosan élvezkedem! Persze rögtön rátettem egy lapáttal, és széles gesztikulációkkal kísértem be a kanalat a számba! Erre az összes asztalnál tüsténkedő nénik elkezdtek magukhoz invitálni, hogy ezt is kóstoljam meg, meg azt is!

De a csúcspont ezután következett: az egyik zsűritag csatlakozott hozzám, és aszerint kezdett el pontozni, hogy én mekkora ovációt csapok egy-egy ételnél!
Mondanom sem kell, a kamera ki sem mászott az arcomból... Szóval mindenki nagyon élvezte.

Utána elkezdtem körbe mászkálni, s mivel ez nem a turistáknak szóló rendezvény volt, így minden kiállító sorban meghívott egy beszélgetésre, kávéra, ebédre. Kérdezgették, hogy ugye hosszabb ideje vagyok már itt? Valamiből kiszúrták, aztán fény derült a rejtélyre. Egy néni kibökte, hogy a kajazsűrizésnél titokban végig figyelt, és látta, mennyire élvezem a kóstolgatást, és hogy úgy jártam-keltem közöttük, olyan természetességgel és kedvesen beszélgettem mindenkivel, mintha én is helyi lennék. Na, ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna!

Ennek azért van némi alapja, mert nagyon is érzékelik, hogy a legtöbb turista lenézi őket. Véletlenül fültanúja voltam két hazánkfia diskurzusának, akik rendkívül magas intelligenciájuktól valamint kulturális érzékenységüktől vezérelve egyszerűen kendős genyóknak nevezték őket... Na nem ennyire választékosan fejezték ki magukat, de azt nem írhatom le, mire futotta enyhén szólva is mínuszos IQ-jukból.
Az egy dolog, hogy a vallásuk előírja a nőknek a fejkendő viselését (amit nem választottak hanem beleszülettek), de ha ettől el tudunk vonatkoztatni, rendkívüli bájt és kellemet tud nekik kölcsönözni, amitől a maláj nők lényegesen vonzóbbak, csinosabbak európai nőtársaik többségénél, akik egyre ízléstelenebbül öltözködnek.

   Hamar megszoktam, hogy itt mindenki köszön mindenkinek - ismeretlenül - még a teenagerek is, és amikor magam is lendületből köszönök egy turistának, az csak bámul rám, már ha egyáltalán méltat egy pillantásra...
Manapság bizonyos „értelmiségi” körökben egyre inkább bunkóságnak számít köszönni, úgy tűnik. Minél több a diploma, sokan annál bunkóbbak... Napi szinten tapasztalom a házunkban ahol lakom, sőt a munkahelyemen is. Beleköszönök az arcukba, de levegőnek néznek úgy mennek tovább. Ilyenkor azt szoktam mondani, nem baj, majd visszaköszönök magamnak! De még erre se reagálnak. Az ilyennek a másik ember csak egy kutyapiszok.
(És ezek lennének a jövő nemzedéke ... ???)
Ugyanakkor "megnyugtató" volt látni, hogy önmagukat mennyire felbecsülik amikor órákon át balettoznak a kamera elött..., hogy majd legyen mit másnak mutogatni, bebizonyítva mekkora "királyság" az életük. Mintha ezen múlna...

   A Föld-Hold-Nap egymásra gyakorolt hatásának megfelelően időnként olyan apály van, hogy egy keskeny sávban előbukkan a homokos tengerfenék, és át lehet sétálni rajta a 600 méterre szemben lévő szigetig!
Tisztára úgy éreztem magam, mint Mózes és a zsidók, amikor „átkeltek” a Vörös tengeren!

Egyszer úgy esett, hogy közvetlenül napkelte előtt volt az apály, így még sötét volt, amikor kiértem a tengerpartra. Totál egyedül álltam ott… a hajnali csendben elképesztő látványt nyújtott a tükörsima tenger s a belőle kivirító homoksáv! Nekiindultam az „átkelésnek”. Egy rövid szakaszon kicsit gázolni kellett a vízben, de mivel már kezdett világosodni, jól láttam, hová lépek. Végül onnan kintről, a parttól 600 méterre élveztem végig a napfelkeltét.

Volt úgy 40 percem ott sétálgatni, aztán lassan kezdett emelkedni a víz, s a szél is feltámadt, erős hullámokat verve. Ami idefelé rövid ideig tartó gázolás volt a bokáig-térdig érő vízben, az visszafelé lényegesen izgalmasabbnak ígérkezett. Már a tengerfeneket sem lehetett látni, az emelkedő víztől hosszabb lett a gázolós szakasz, s a hullámzással a jelly fishek is megjelentek, amelyek aztán igencsak megcsipkedtek. Vigyorgó arccal értem el a még szárazon lévő szakaszt, s miközben a part felé ballagtam, eltűnődtem, hogy Isten ezen a hajnalon életem egyik legnagyszerűbb természeti élményével ajándékozott meg!

  “A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
   Példabeszédek 15:15

Az égnek és földnek Teremtője mindvégig velünk van, az Ő fia Jézus megváltott minket a tenger sok hiábavalóságtól, hát hogyne lehetnénk jókedvűek, s minden napunk ünnep!