Keresztyén villanykönyv

Újabb kis történetemmel nem magamat akarom fényezni, hanem Isten dicsőségét növelni!

Az a japán házaspár várt a repülőtéren, akiknél már korábban is jártam néhányszor.
Sajnos még karácsony előtt el kellett jönnöm tőlük. Más szóval: kirúgtak... És nem azért, mert nem volt helyük. Az bőven lett volna, mert a kétszintes házban fent négy, lent három szoba található, három fürdőszobával, plusz ott a konyha és a nappali.

A pasit egyszerűen idegesítette a jelenlétem, pedig próbáltam láthatatlan lenni, amikor észleltem, hogy igencsak idegbeteg. Már csak aludni mentem oda. A gyülekezetben óriási hallelujázás, széles mosoly, otthon pedig az ordítozás! A kocsija hátsó részét gyönyörűen kimatricázta mindenféle keresztyén cuccal, oszt’ ennyit a lelki életről! Egyik nap olyan csúnyán beszélt velem, hogy azonnal összepakoltam mindenemet, és elhagytam a házát. Abban a pillanatban nem tudtam, hová menjek, de éreztem, hogy most távoznom kell. Felhívtam a pásztort, van-e valami ötlete? Hála Istennek, volt, s így beköltözhettem az épülőfélben lévő kisvárosi imaház már elkészült lelkészi irodájába. Egy rakás cucc között aludtam a földön, de békesség vett körül. Lent az imaház konyhájában állt négy irgalmatlanul nagy hűtőszekrény, tele válogatott, jobbnál jobb kajákkal és italokkal. Úgy éreztem magam, mint a soha meg nem valósult kommunizmusban: annyit ehettem-ihattam, amennyit csak akartam. Így kóstoltam pl. olyan süteményt, amelynek darabja öt dollár a boltban (ezer forint). Hasonló árfekvésű szendvicsek szintén garmadával tornyosodtak a hűtőben. A szomszédban üzemel ugyanis Amerika legdrágább kávézója, a Starbucks, és minden este ingyen odaadják a megmaradt szuper minőségű, előre felvágott gyümölcsöket, süteményeket, szendvicseket, amiknek persze estére még semmi bajuk, de másnap ők már nem adhatják el (nem úgy, mint Magyarországon!).

Így éltem vagy négy hétig. Kaptam egy bringát, és azzal jártam minden nap a világ egyik legszebb tengerpartjára: Az Álompartra, amely kb. tíz percre van innen. Hetente háromszor részt vettem az Outreach Mission munkájában, hordtuk ki a kaját a partra a hajléktalanoknak. Hétvégenként a gyülekezetben hangosítottam.

Aztán eljött életem legszebb, legértelmesebb szilvesztere...
Kimentem éjjel az Álompartra, leültem a homokba, hallgattam a hullámok morajlását, amelyek messze kint tarajosodtak a koralloknál, a partra már csak a szelíd fodrok értek el. Csodáltam a vízben a kis világító planktonokat, bámultam a csillagos eget, szívtam magamba az utánozhatatlanul fantasztikus, sós levegőt, és rendkívül boldog voltam így, Istennel kettesben. És eszembe jutott az a tengernyi hiábavalóság, amit ilyenkor csinálni szoktak az emberek, s amit én is csináltam hosszú éveken át. Mert ugye ilyenkor muszáj jól érezni magad, muszáj örülni, vidámkodni. Nekem sose jött össze... Merő kínlódás volt. Kivéve, amikor gyerekkoromban a szüleimmel ünnepeltünk otthon. Azok felejthetetlen szilveszterek voltak.

Január elején, Honoluluban az egyetem óriási csarnokában rendeztek egy Statewide Prayer Meeting-et (Országos imatalálkozót), amin felkértek a hangosításra. Amikor tavaly itt jártam, csak sóhajtoztam, hogy de jó lenne egyszer ezt levezényelni! Január 8-án pedig megtörtént az, amire már három éve vágytam: A nagyvárosi főgyülekezetben felhatalmaztak és felszenteltek az azonnali munkakezdésre! Fantasztikus szülinapi ajándék volt ez számomra!!! De nézzük csak szép sorjában. Amikor először megfordultam a sziget legnagyobb Hope Chapel gyülekezetében, olyannyira gyönyörű volt a környék, meg amit ott láttam, hogy csak lerogytam egy székre, és azért imádkoztam, bárcsak itt dolgozhatnék egyszer!

Azóta párszor visszatértem ide, mindannyiszor reménykedve, ám Isten órája másképp jár, mint az enyém. A gyülekezet Hangásza három évvel korábban megígérte, hogy másnap felhív, mit tudnánk ott tenni a technika feltuningolása ügyében. Azóta se hívott. Már akkor észrevettem, hogy ez az ember meglehetősen féltékeny és irigy. A szeme se állt jól. Tavaly áprilisban megegyeztünk a főpásztorral, hogy ha visszajöttem, elkezdhetem náluk a munkát. December elején jelentkeztem is náluk, de eléggé lassan indult be a dolog, mert a Hangász Úr nem volt túl segítőkész. Nem nyúlhattam hozzá semmihez, csak vele együtt, viszont ő valahogy sose ért rá. Lassan eltelt egy hónap, és mi gyakorlatilag nem csináltunk semmit. Kb. négy hét után újból neki akartam buzdulni, ekkor azzal állt elő, hogy írjam le tételesen, mit akarok itt végezni, aztán majd ők valamikor leülnek megvitatni, és valamikor eldöntik, egyetértenek-e a javaslataimmal, vagy sem? Magyarul újból keresztbe tett nekem, mindenben leállított , és látszott rajta, hogy egyáltalán nem akar változtatni semmin.

A Hangász Úr elment a feleségével tíz napra a másik szigetre, és a két tinédzser fia hangászkodott helyette, akik az apjukhoz hasonlóan csak ott üldögéltek hozzáértő arccal, vagy aludtak (szó szerint!) a keverő mögött. A főpásztor és a zenei igazgató valahogy megelégelte ezt az egész helyzetet, összeült a vezetőség, és gyors döntést hoztak: nem várnak tovább a Hangász Úrra, azonnali kezdést kérnek tőlem, ha már itt vagyok lassan másfél hónapja! Hozzá is fogtam. Még aznap beköltözhettem egy teljesen felszerelt-berendezett házba, igen közel az imaházhoz, ahol egyedül lakom. Az ablakból a hegyekre látni. A kertben áll egy narancsfa, állandóan rogyásig édes gyümölccsel, a garázsban meg egy Honda, amit használhatok (öt darab autója van a gazdának!). Ráadásul kaptam egy dollárral vastagon feltöltött vásárló-kártyát, amivel úgy érzem magam, mint a Mennyországban. Csak beballagok a boltba, és a kosárba tehetem a legjobb minőségű kajákat, narancsleveket, és bármit, amiről eddig csak álmodtam. A pénztárnál csak odaadom a kártyát, és levonják róla az összeget. Napi 8-10-12 órát dolgoztam egyedül két héten keresztül, mire nagyjából be tudtam állítani minden berendezést-készüléket. Aránylag gyorsan haladtam, mert Isten „eltakarította” az utamból az akadékoskodó embereket, akik roppant módon gátoltak a munkámban. A zenészek a színpadon, és a gyülekezet a padsorokban egyaránt el van ájulva az eredménytől. Az első istentisztelet után sokan odajöttek hozzám, és ilyeneket mondtak: „Már húsz éve járok ebbe a gyülekezetbe, de soha ezelőtt nem volt ilyen tökéletes a hangzás!” Nem is lehetett, mert a Hangász Úr hihetetlen gányolást végzett itt, el sem tudod képzelni, milyet. Két hete csak takarítok utána, akkora szemét és rendetlenség volt a keverőnél és a színpadon, minden össze-vissza volt bedugva, több berendezés nem működött, és elképzelhetetlen beállítások voltak a processzorokban, mert persze halvány fogalma sem volt róla, mik azok. Több processzort ki is vett a rendszerből, mert az már túl bonyolult volt neki. Hangfalkábel helyett hangszerkábelt használt, crossover helyett grafikus equalizert, amit szédületes módon állított be, következésképpen egy elmondhatatlanul gusztustalan, tömény közép szólt csupán a főhangfalakban, és a kontrollokban. Se mély, se magas hang, mert ugyan minek az?

Múlt szombaton meglátogatott a Hangász Úr, miután visszajött a másik szigetről, és csak azért nem vert meg azonnal, mert pont bent talált az imaházban. Többször is invitált kifelé, hogy ott jól összeverjen... Nem volt semmi, ahogy ott az orrom előtt őrjöngött, és hadonászott az öklével, miközben nem éppen válogatott szavakkal ordított bele az arcomba. EZ itt az Aloha, meg a keresztyénség helyi formája... Ráadásul semmi oka nem volt hőzöngeni, mert mindenről tudott, azaz ott volt ő is, amikor a vezetőség mindenki előtt felszentelt, és felhatalmazást adott nekem a munkára, meg arra, hogy tanítsam őt, és a többi hangászt. De ő ezt mind úgy értékelte, hogy amíg ő távol volt, kitúrtam az állásából, elvettem a jövedelmét, és egyben a gyülekezetét is, és tönkretettem a családját, stb. A lelkészek is csak lesnek, és a történtek után nem látogathatja a gyülekezetet addig, amíg bocsánatot nem kér. De nem fog, mert körbetelefonált mindenhová bemocskolni engem, felhívta mind az öt énekvezetőt, meg a többi zenészt, énekest. Azóta se hagyta abba a mocskolódást, sorban telefonálgat másoknak is, és hazugságokkal traktál mindenkit. Ahelyett, hogy örülne annak, hogy rendbe tettem a húszéves mocskát, a terrorista módon elhanyagolt berendezéseket, hogy végre minőségi hang szól az imaházában, s hogy végre vége az iszonyatos igénytelenségnek! Csakhogy ez a pasi egy megszállott... Akiket felhív, hála Istennek, többnyire érett emberek, és sorban helyre teszik őt, sőt az egyik jó barátja megmondta neki, hogy szereti őt továbbra is, de addig nem áll vele szóba, amíg nem teszi rendbe eltorzult kapcsolatát Istennel, és a gyülekezetével. Mert tulajdonképpen Isten ellen harcol, és a vezetőség döntése ellen. Inkább elment egy másik gyülekezetbe. Azóta nem láttuk. És megvallom őszintén, nem is hiányzik... Se ő, se a fiai. Iszonyú károkat okoztak a nemtörődömségükkel, csak mocskot és káoszt hagytak maguk után, illetve ebben érezték jól magukat, ezen nem akartak változtatni, nekik jó volt úgy, ahogy volt... A vezetőség mögöttem áll mindenben, ahogy a zenészek is, és támogatnak a másik gyülekezetből is, ahol ezelőtt voltam hangászkodni. Az ottani pásztor és a kollégák még aznap meglátogattak, mert eléggé ramatyul voltam az agresszív jelenet után. Jó érzés, hogy vannak barátaink. Isten is megerősített szavaival.

Az új zenei igazgató, aki Nashvillből jött, nagyra értékel. Ő két hónapja érkezett a pásztor meghívására, mert a zenei élet se volt igen magas színvonalú. Profi lévén, van füle meg érzéke a dolgokhoz. A vezetőség, mivel nem ért a technikához, csak tőlem értesült a károkról. A zenészek örülnek, hogy többé nem egy nagy rakás hányás a színpad, hanem rend van, és úgy szól nekik a kontroll hangfal, mint még soha. És örülnek, hogy a technikus nem alszik a keverője mélyén, hanem figyel rájuk, és mindenben kiszolgálja őket. A hozzátartozóik és a gyülekezet életükben először hallják az énekesek hangját, meg a hangszereket a hangfalakból. A zenészfeleségek csillogó szemmel mondják el ezeket nekem.

Süket ember nyilván itt is akad, aki semmit nem érzékel mindebből, s csak annyit kérdez, mikor jön már vissza a régi „technikus” csapat? Ha visszajönnének, csak pislognának, és kettőt nem tudnának mozdulni, mert mindent kicseréltem itt. A három, újonnan beállított effekt processzor, és a keverő új beállításainak kezeléséhez többéves iskola és gyakorlat kell. A mono rendszert kicseréltem sztereóra, tri-amp rendszert használok, beállítottam további monitorkört, elektronikus dobot, és egyáltalán: logikus rendszert és rendet valósítottam meg. Ezektől az új dolgoktól sajnos elérhetetlen messzeségben vannak tudásszinten, de nem is akartak magasabb szintre eljutni (az elején, amikor mindezeket emlegettem, hevesen tiltakoztak, hogy ők mindezt nem igénylik!).

Lassan eljött a Húsvét, az asszonyok mindenféle díszletekkel, virágokkal díszítették fel a színpadot, én is előkotortam a sose használt profi színes reflektorokat, sőt találtam egy füstgépet is! A színpadi nagy kereszt alá is tettem jópár lámpát, ami a rátett gyönyörű fátylakkal igen impozánsan nézett ki.
Húsvét napján rengetegen jöttek, alig fértünk be. A helyi TV egyenes adásban sugározta az istentiszteletet. Erre a napra már teljesen összeállt a zenekar a sok próba után, és a technika is. Bal kézzel a hangot, jobb kézzel a fénypultot kevertem. Sejtelmes fényekkel indult a halk zene ami aztán egyre fokozódott, majd a harmadik ének alatt finoman betoltam egy kis füstöt is az akkor még sötét kereszt alá. Amikor a zenekar odaért ahhoz a már igen dinamikus részhez mikor Krisztus feltámadt, hirtelen feltoltam az összes fehér fényt a keresztre alulról, ami akkorra már rendesen füstbe borult. Az egész gyülekezet hangosan elkezdett örömében sikítozni, akkora hatással volt rájuk az ének üzenete s a szinte vakító fehér kereszt látványa amint kitört a ködben úszó fátylakból!

Ettől a naptól fogva több mint kétszer annyian jártak a templomba mint ezelőtt! A TV adás is megtette a hatását, mert ott is teljesen más volt a hangminőség mint régen, és sok TV néző ezután inkább eljött! Sorban jöttek oda hozzám az új emberek, hogy akkora hatással volt rájuk ez az egész istentisztelet, hogy ők ilyen igényes helyre járni akarnak! A pásztor teljesen meg volt rendülve és arról beszélgettünk, hogy egyszerű eszközöket ha jól használunk, mennyit számít az evangélium hirdetésében! Hisz Krisztus is használta annak a kornak eszközeit amikor beszélt, mégha ezt néhány atyafi próbálja is letagadni.

Isten furmányos módon gondoskodik a napi fitness-programomról is, az egészséges ételeken és italokon túlmenően. Az imaház a hegyoldalban van, így mindennap fel kell bicajoznom oda. Nagyon szép az út, mindig megállok a gyönyörű fáknál. Már csak azért is, mert az utolsó szakasz olyan meredek, hogy kb. száz méteren keresztül tolnom kell a bicajt. (Lefele persze eszement száguldás!) A mindennapi bicajozás és a több heti megfeszített munka hatására visszatért az atléta alakom, amivel utoljára gimnazista koromban villoghattam. Lefogytam rendesen. Örülök neki, de főként annak a szeretetnek, amivel Isten itt körülvesz!

Nos, én már azt gondoltam, ennyi elég az írásból, s el is búcsúztam volna. Azonban nemrég ritka öröm ért. Részt vehettem egy vitorlásversenyen, ahol kamatoztathattam csekélyke tudásomat. A dolgom az orrvitorla kezelése volt. Másodikként értünk célba (Na nem az én érdemem!). De amiért leginkább folytatom az írást, az most esett meg velem. Régi álmom volt, hogy kint evezzek a nyílt óceánon. Erre eddig nem igazán volt alkalmam. A mama pár napja kibökte, hogy van egy kajakja, amolyan óceánra való. Azonnal mentünk is a parti házához, s rohantam bele a vízbe annak ellenére, hogy az általában tükörsima víz aznap eléggé furcsán festett. Még reggelizni sem tudtam az izgalomtól, amit hamarosan meg is bántam, mert totál ellenszélben indultam el a közeli kis szigetek felé, s hamar elfogyott az energiám. Nem baj, gondoltam, visszafelé úgyis kikerget a szél. Úgy félúton egy gigantikus – jó másfél méteres – teknősbéka, jócskán kiemelkedve a vízből, rácsodálkozott örömtől átszellemült arcomra, én meg a méretére. Amint elhagytam a korallzátonyokat, az eddig csupán enyhén felborzolt, s lágyan hullámzó vízfelület hirtelen teljesen megváltozott. Kiérve a nyílt óceánra, hirtelen óriási hullámok közé kerültem, amelyek a partról nézve jóval kisebbeknek tűntek! A kis sziget még odébb volt, így nekigyürkőztem, s Thor Heyerdahl jutott eszembe, amikor Kon-Tiki nevű tutajával átkelt az óceánon, s arról írt, hogy a legnagyobb hullám tetejére is simán felkapaszkodott a tutaj, majd a másik oldalon le. No, ezért nem tojtam be azonnal, pedig igen meglepődtem, amikor az első, sok-sok méter magas hullám előttem tornyosodott. Leírhatatlan érzés volt lesiklani a túloldalán, majd újra felkapaszkodni a következőre! Ahogy közeledtem a két kis sziget felé, még fokozódott a „helyzet”, mert a kb. hetven km/órás szél jobban meglódult, s erőteljesebben nyomta a hullámokat. No itt egy kicsit azért „megilletődtem”. Pláne akkor, amikor észleltem, hogy itt erős áramlás is van, ami sebesen sodort a sziklák felé. Egy másik kajakos is itt élvezkedett, aki közben felborult, és láttam, hogy a kajakját egy pillanat alatt elvitte a szél. Akárhogy tempózott is a kolléga, csak egyre messzebb kerültek egymástól, ő meg a kajakja, pedig jó irányba úszott. Nem egy frankó helyzet. (Erről is írt Thor.) A kis szigetről látták ezt, akik épp ott tartózkodtak, s egy kajakos az üres kajak után eredt, a többiek meg igyekeztek az úszó embert kimenteni. Ezek után én is kikötöttem a közeli homokos parton, s ott összetalálkoztam egy atyafival, aki egyből elárulta, a szigetnek melyik oldalára nem célszerű menni a veszélyes áramlás miatt. Szóval pont arra, amerről jöttem.

Gyönyörű az a sziget, csak madarak lakják, amelyek olyan szelídek, hogy akár meg is lehet simogatni őket. A többi kajakos hamarosan visszaindult a szárazföldre, s az atyafi intett, hogy vigyázzak magamra, mert már nincs, aki kimentsen! Egyedül maradtam, s Robinson atyafi jutott az eszembe. Iszonyú jó érzés volt, hogy totál egyedül vagyok egy gyönyörű kis szigeten! Majd arra gondoltam, hogy még egy kicsit vissza kellene menni ODA. Amint odaértem a hullámzás közepébe, próbáltam háttal várni egy jó nagyra, hogy leszörfözzek rajta. Az a nagy jött is – többemeletes háznyi méretben –, én meg száguldottam lefelé! Közben megbillentem egy kicsit, s majdnem beborultam. Miközben már kifelé eveztem, s csendesebb vizekre értem, akkor gondoltam csak bele, mi van, ha tényleg beborulok? Több kilométert még nem úsztam erős hullámzásban, s ott bent, alattam a semmi...

Este sugárzó arccal számoltam be élményeimről a mamának, és megköszöntem neki a lehetőséget. Csak ekkor vallotta be, hogy a cápák is oda járnak „szörfözni”, ahol majdnem beborultam.

Tényleg nem keresem a kalandokat, azok találnak rám. Isten azonban mindig, minden körülmények között vigyáz rám!