Keresztyén villanykönyv

Nagyon megörültem, amikor Sándor tudatta velem, hogy újabb beszámolóval gazdagítja a villanykönyvét. Természetesen ismét elvállaltam, hogy kicsit "helyrepofozom" az írását, bár olvasás közben meg kellett állapítanom, hogy egyre javul és csiszolódik a stílusa. Szerencsére azért sikerült megõriznie azokat a sajátosságokat, s a jó adag humort, amelyektõl igazán "sándorosak" maradtak a történetei.

Hadd osszam meg a kedves olvasókkal néhány gondolatomat, amelyek rögtön az elején megfogalmazódtak bennem. Amikor Sándor Amerikába, vagy éppen Oahu szigetére utazott, bizonyára sok ismerõsét akaratlanul is elfogta némi irigység, hogy milyen szerencsés fickó ez a Sanyi. Az Úr Isten kegyelmébõl világot lát, és olyan gyönyörű helyekre is eljut, ahová legtöbbünk a legmerészebb álmaiban sem. Pedig õ egyáltalán nem dicsekvésnek szánta a beszámolóit, hanem csak és kizárólag Isten dicsõségére írta õket.

Most, amikor egy természeti adottságait tekintve ugyan szintén festõi, ám európai viszonyokhoz mérve hihetetlenül szegény és elmaradott vidékre utazhatott, felmerült bennem a kérdés, hogy a Sri Lanka-i nép nyomorúságos életkörülményeirõl olvasva, amelyek között Sándor is élni kényszerült, eszébe jut-e valakinek, hogy irigyelje tõle ezt a kiváltságot. Nem mintha Sándor egyetlen szóval is panaszkodott volna egyszerű körülményeire, a gyomrot-próbáló szokatlan ételekre, vagy bármi másra! Nem, õ magától értetõdõen, mély alázattal és ágálás nélkül elfogadta az Úrtól ezt a felkínált lehetõséget. Csupán az lebegett a szeme elõtt, hogy a cunami sújtotta területen segíthet a rászorulókon, s áldásos szolgálatával újfent hirdetheti Isten szeretetét és nagyságát, és megoszthatja Istentõl kapott tálentumait!

Nyilván más is járt már itt, és nyilván más hatások érték. Én azt írom le, ahogyan én éltem meg a dolgokat.

Érkezésem Sri Lankára rendkívül izgalmast jelentett számomra, mivel még sosem jártam Ázsiában. Este szálltam fel a repülõgépre Bécsben, s a reggel már India felett köszöntött rám.

Amikor elértük a szigetet, rátapadtam az ablakra, mert ennyi pálmafát még sohasem láttam egy rakáson. A colombói repülõtér igen érdekes volt, mindenhol lövészállások, bunkerek, katonák. A gépbõl kiszállva kõkeményen arcba vágott a 35 fokos trópusi hõség és az igen magas páratartalom. A repülõgép hűvösébõl kilépve azonnal lecsapódott a pára a papucsomon, csak úgy tocsogott benne a lábam. Rá pár másodpercre már dõlt rólam is a lé. Edzett csávó vagyok, de ez azé' felkészületlenül ért! A hatalmas repülõbõl csak tizenöten szálltunk ki, a többiek mentek tovább urizálni a Maldív-szigetekre, ami itt van a szomszédban:

A repülõtér úgy néz ki belülrõl, mint egy bazársor, elképzelhetetlen dolgokat árulnak, például hűtõgépet. Hogy a túróba szállnak fel egy repülõgépre hűtõgéppel??? Az utcára kilépve azonnal megrohantak vagy harmincan, hogy náluk váltsak pénzt, avagy az õ tuk-tukjukba üljek be!

(A tuk-tuk egy jellegzetes, háromkerekű motoros járgány, elsõsorban személyszállításra.) Beülve az elém érkezett autóba, igen hamar megértettem, miért kell ide helyi sofõr. A közlekedés fogalma, vagyis amit itt ennek lehet nevezni, valami teljesen új dimenziót nyert. Lépten-nyomon katonák és úttorlaszok lassítják az amúgy is õrületes forgalmat. A kis tuk-tukok, motorosok, autósok látszólag ész nélkül dudálva cikáznak. A motoron, ami ugye elvileg kétszemélyes, néha rajta ül az egész család, nagypapa, nagymama, asszony és a gyerekek, akár heten is! De a tuk-tukban se hárman ülnek, láttam benne tíz embert is! (Azt azé' tudni kell, hogy nemigen látni errefelé elhízott embert, nagy átlagban 40-50 kilósak, így hát jobban elférnek!) Itt elméletileg angolosan, azaz baloldalon közlekednek, némi útburkolati jel is fel van festve néhol, de a gyakorlatban leginkább az út teljes szélességét kihasználva nyomulnak egy irányba. S hogy mi van a szembejövõkkel? Na, õk is pont ugyanezt akarják, ezért aztán elképzelhetetlen "káosz" uralkodik az utakon. Zebrán, záróvonalon (már ahol van), beláthatatlan kanyarban simán elõznek, akár duplán is, s ez tízbõl kilencszer be is jön nekik. A tizediket pedig megoldják valahogy. Hát ilyenkor nem szabad odanézni, csak erõsen kapaszkodni. Egyszer a sofõrünk megelõzött egy olyan teherautót, amelyik éppen akkor elõzött egy buszt, amikor szembõl jött egy motoros. Na, gondoltam, ennek annyi: az út teljes szélességét elfoglaló három szembejövõ autóval szemben semmi esélye nincs. Ám a motoros ügyesen kivágta magát: a két elõzõ autó között robogott el, amihez volt vagy félméternyi helye!!! Na, ekkor kaptam a szívemhez! A sofõr rezzenéstelen arccal vezetett tovább, és az elõttünk álló kilencven kilométeren még vagy száz efféle bravúrt hajtott végre. Egy idõ után úgy láttam jobbnak, ha ki se nézek az ablakon. Vidéken még bonyolultabb a dolog, mert járda nincs, így egy óriási tömegen kell keresztülszáguldani, mert a sofõr természetesen nem lassít. Majd a gyalogos odébb ugrik, ha akar! És általában akar!

Estére megérkezve, a faluban körbementem bemutatkozni, majd felballagtam a vendéglakásba. Úgy éreztem, mintha egy igencsak elõmelegített dunsztosüvegbe léptem volna be. Az állandó harminc fok feletti hõséget és a magas páratartalmat pár nap után megszoktam, az ágyam fölé kifeszített szúnyoghálót úgyszintén, ami alatt aludnom kell. Ha netán éjjel lehűl a levegõ huszonnyolc fokra, kezdek fázni, s egyúttal aggódom is magam miatt...

A faluban egybõl otthon éreztem magam, a 10-14 éves gyerekek fantasztikusak, a szülõk és a nagyszülõk szintén! Ezek a kicsik és nagyok, ifjak és vének a cunamiban veszítették el a szüleiket-gyermekeiket, s itt új családban élhetnek. Azonnal munkába álltam, mindennap együtt vagyunk, játszunk, tanulunk, vagy elmegyünk úszni (persze ezt élvezik a legjobban). Elkezdtem a fotóstanfolyamot is, az egyik fiúcska, igen tehetségesnek tűnik. A tánctanulásban egy kislány a legügyesebb, és egy tízéves kislány olyat rajzolt, hogy percekig csak pislogtam, amíg ki tudtam nyögni, hogy ez gyönyörű! A számítástechnika-oktatás szisztémája még csiszolásra szorul, mert csak játszani akarnak a gépen, tanulni nem nagyon.

Az itteni kaja nem semmi. Olyan csípõs, hogy taknyom-nyálam egybefolyik tõle, de nagyon élvezem! Állítólag ez a fertõzések elleni védekezés egyik leghatásosabb módja, na és az arrack (kókuszpálinka), amit pusztán a prevenció végett szintúgy érdemes mindennap inni. Az emésztõrendszerem még kicsit küszködik ezzel az új feladattal, több-kevesebb sikerrel, így akár naponta többször is "élvezhetem" a csípõs cuccot felül s alul egyaránt.

Az élõvilág szintén izgalmas. Errefelé a peckesen járás nem működik, mert nem árt a láb alá nézni, még a falu közepén is. Ez itt a skorpiók, kígyók, iguánák paradicsoma, habár ez utóbbi csak 1-2 méteres méretével riogat. (Azé' majd betojtam, amikor szembejött velem az ösvényen egy kétméteres példány!) Csak vágott fűben érdemes sétálni, ott is csak papucsban. Leülni viszont már nem tanácsos. A Sri Lankán honos kilencvenhat kígyófajta közül CSAK hatnak a marása halálos. Ráadásul ezekbõl CSAK egy él konkrétan a tengerparton. Totál megnyugodtam! Egészen addig, amíg egyik délután egy gyönyörű folyócska mellett üldögélve, egyszer csak közvetlenül mellettem megjelent egy kétméteres, karvastagságú példány.

A falun kívül majmok és elefántok rohangálnak a szemétdombokon és körülöttük. Elképesztõ látvány!

Nemrég összetalálkoztam a faluban egy emberrel, akirõl kiderült, hogy keresztyén. Amikor ugyanis behívott a házába, nem láttam Buddha-cuccot sehol, és rákérdeztem.

Lassan megismer a falu lakossága, és én is õket. Esténként kinn álldogálnak az utcán, lehet velük beszélgetni. Olykor felpattanok valamelyik helyi legény mögé a motorjára, vagy beülök a tuk-tukjába, és "száguldozunk" egyet. (Ez utóbbi, kb. 20 km/órás "sebességgel" nyomul.) Így olyan helyekre is eljutok, ahová fehér ember nem igazán. A helyi életformába azonnal be tudtam illeszkedni, rendkívül jól érzem magam, ráadásul hasznosnak. Olyan érzések támadtak bennem fõként az elképzelhetetlen szegénység láttán, amilyeneket eddig nem nagyon ismertem. Nyilván más dolgokkal is szembe kell néznem. Az itteniek nem semmi körülmények között laknak! Az emberek közel hetven százaléka havonta harminc dollárt keres. Az egyik családnál pl. a hatéves forma kislány a háziszolga, a tizennégy és tizenöt éves fiúk pedig dolgozni járnak, õk tartják el az egész családot.

A nyafogó magyar tinédzsereket szívesen ideküldeném egy kicsit, hogy kisebb legyen az arcméretük! MP3-lejátszó, trendi márkás cuccok, meg hasonlók... Mindez az itt élõ fiatalok többségének nem adatik meg, mégis összemérhetetlenül boldogabbak!!! Hogy miért? Õk majdnem mind buddhisták, de a szégyen pirítja "keresztyén" európai arcomat, mennyire komolyan veszik azt a bibliai igét, amit nem is ismernek: Minden napnak megvan a maga terhe, a holnap majd aggódik magáért! Buddha ezt tanította: "Ne éljünk a múltban, és ne álmodozzunk a jövõrõl, összpontosítsuk az elmét a jelen pillanatra!" Ismerõsen cseng? Hogy a túróba lehetséges akkor, hogy a Föld gazdagabbik felén sokan egész életükön át az orrukat lógatják, de legalábbis örökké elégedetlenek, panaszkodnak erre-arra, gazdasági nehézségekre, közben olyan pazarló életmódot folytatnak, mintha piszok gazdagok lennének? Ehhez persze kevés beosztani azt, ami normálisan elég lenne. Tulajdon dolgaink mennyisége és minõsége sok esetben nincs egyenes arányban az elégedettségünkkel, illetve a boldogságunkkal. Sok jóléti társadalomban élõ ember zuhan depresszióba, mert nyomasztja a múlt és a jövõ terhe-aggódása, és a tűrõképessége a stresszhelyzetekben, vagy akár a legapróbb problémák jelentkezésekor lenullázódik. A normális feletti anyagi dolgok megléte semmi többletet nem ad, csak azt hisszük, és még az is elhiszi, akiért kidolgozzuk a lelkünket. De mi a normális? Egyedül a családommal, a felebarátommal szeretetben, közösen eltöltött idõ ér valamit. Szerintem csakis ez számít, mert a többi szükséges dolgot Isten úgyis megadja, megáldva a tényleg szükségesen elvégzett munkánkat. Téged talán boldoggá tesz, hogy lóg a beled a sok extra melótól? Vagy mégis inkább a gyermeked, a barátod egyetlen mosolya tesz boldoggá?

A minap padlót fogtam, amikor megláttam, hogy egy kisgyerek a leckéjét a puszta földre leterített zsákvásznon guggolva készítette, egy hihetetlenül lepusztult viskó még lepusztultabb tornácán. A viskó egyetlen ágyán öten alszanak, s a fekhelyen kívül nincs egyebük, csak egy asztalszerűség. Még szék sincs. Az ágy egyúttal a ruhásszekrény is, rajta van az öttagú család összes rongya. Szó szerint ennyi az összes vagyonuk, meg az a ruha, ami rajtuk van. A konyha nem más, mint néhány, földön heverõ, elfelezett kókuszdió-héj, amibõl isznak, pár agyagedény, amivel a fahulladékból rakott tűzön rizst fõznek. A füst és a penész befeketítette a falakat, bent a viskóban tök sötét van, mert nincs ablaka, ezért csupán olyan csekély fény van odabent, ami a szűk ajtón befér, meg amit egy füstölgõ mécses ad.

S gondolod, hogy elkezdtek panaszkodni? Persze nem hinném, hogy mindenkinek Sri Lanka-i körülmények között kellene felnõnie-élnie ahhoz, hogy helyes értékítéletre jusson. De a fentebb leírt tizennégy éves gyerek arcán abban az iszonyatos viskóban ott volt a széles mosoly, és nem nyafogott chips meg kóla után, se NIKE cipõ, és ADIDAS cucc után, meg egyáltalán semmi után. Jól érezte magát, és kész. Mi és a gyerekeink bezzeg csak nyafogunk a sok értelmetlen, felesleges holmi után, és mindent megteszünk a birtoklásukért. Közben elveszítjük a legfontosabbat, az emberi kapcsolatokat. Converse cipõ? Divatos cuccok halomszámra? GAP, DIESEL, és miegyéb? Legújabb MP3 lejátszó, amit úgy bömböltetsz a füledbe a villamoson, hogy a tõled tíz méterre állók is majd megsüketülnek tõle? Mindentudó mobiltelefon? Mi a túrónak? Miért nem elég egy olyan telefon, amivel beszélni tudunk? Miért kell a telefonnak még vakolnia, takarítania, bevásárolnia is? Mert a másiké tud ilyeneket? Na és? Ki nem tojja le? A gyötrõ vágyálom úgysem nyugszik. Kielégíthetetlen, mert mindig lesz valami új, valami még jobb, ami a másiknak már van, de neked még nincs. Ez a halálos csapda, amellyel a Gonosz eléri célját.

Errefelé kézzel esznek, egyáltalán nincs evõeszköz. No, ebbe hamar beleszoktam. Hawaiin megtanultam csak kanállal és kézzel enni mindent, innen már csak egy lépés volt leszokni a kanálról is. A szalvéta, ami úribb éttermekben azért akad, használt újságpapírból van kivágva, ami persze annyira nyomdafestékes, hogy utána a zsíros-festékes maszatot alig lehet lemosni a kézrõl. Látva a többiek kínlódását, inkább a trikómba töröltem a kajás kezemet. Kicsit elhamarkodtam, mert utána láttam, hogy a rutinosabbja a csapnál mos kezet. Az útszéli büfékben a hot-dog, hamburger harminc forint, amit nyilván nem veszek meg, hanem inkább a hasonló áron kapható helyi zöldséges-halas-kókuszos, és egyéb kajákat részesítem elõnyben. Komplett megebédelek átszámítva kétszáz forintból itallal együtt. Sri Lanka (régi nevén Ceylon) köztudottan a tea hazája, ami igen finom, ugyanakkor rendkívül erõs ital. Én mindig tejjel kérem, hogy fel ne dobjam a talpam.

Vizesblokk. Ez is valami új értelmet nyert itt. A zuhanyozó, már ahol van, többnyire a kinti budihoz van odaépítve, természetesen szoláris meleg vízzel. A többi helyen a folyóparton, vagy a kút mellett fürdenek ruhástul, és ott is mosnak. A tengerben is ruhástul fürdenek a nõk, csak a férfiak úszkálnak. Õk tudják...

A helyiek a földön lévõ lyuk fölé guggolnak a dolgukat végezni, öblítéshez ott egy vödör víz (vagy úribb helyeken kicsi kézi zuhanyzó). WC-papír nincs, így ezt a témát szintén az elõbb említett vödörrel oldják meg. Hogy hogyan, az hosszú ideig titok volt számomra. De elképzeltem a dolgot, aminthogy azt is, hogy ezzel a kézzel esznek, fognak kezet velem, a szakács meg ezzel a kézzel fõz. Én meg abból eszem, amit õ fõzött...

A mindennapjaimban a helyi buszt használom, a jegy ára a szomszéd faluba átszámítva tizennyolc forint. Valamikor az õsidõkben gyártották ezeket a járgányokat, épp csak szét nem esnek. A busz jobbára meg sem áll, az utasoknak úgy kell fel-és leugrálni. Persze könnyű, mert a buszajtót sosem csukják be. Nekem, mint fehér embernek, azért meg szokott állni. Aztán felszállva el kell viselnem, hogy a pofámba bámulnak, egymást lökdösve, ujjal rám mutogatva. Ugyanis az õ szemükben a fehér ember egyenlõ a mocskosul gazdag turistával. Más kategória nemigen létezik. Az árak is jó néhány helyen eszerint alakulnak. Van a helyieknek szánt ár, és van a turistáknak kiszabott ár. Virágzik a vadkapitalizmus, nincs árcédula, mindennap, mindennek más az ára. Ránézésre megy. Velem csak egy ideig űzhették ezt a játékot, mert lassan rutinossá váltam.

A hideg italért a boltban külön díjat számolnak fel. Amikor elõször szembesültem ezzel, majdnem otthagytam az árust, hogy ez má' azé' sok! Pusztán azért, mert fehér ember vagyok, ne nézzen má' teljesen hülyének! Ha leülök akárhová, tuti, hogy másodperceken belül ellepnek a koldusok, az árusok, és a különféle szolgáltatást kínáló emberkék. Van, aki csokit kért tõlem. Azon morfondíroztam, hogy a csudába gondolja, hogy a harmincöt fokos melegben csokival a zsebemben üldögélek a tengerparton???

A falu közepén lakom, így minden reggel ötkor végighallgathatom a közeli buddhista templom hajnali áhítatát. Mivel harang nincs, eszement dobolással indítanak, majd éneklõs stílusban fohászkodnak kb. fél óra hosszat. De elõfordult már, hogy egy órán keresztül sem hagyták abba. Mindezt persze egy műanyag hangszórón keresztül lökik, mert hangtechnika az itt is van ám! Utána kicsit lehet még szunnyadni, de nem sokáig, mert fél hét körül a szomszéd házban a TV kezd el bömbölni ezerrel, szintén a buddhista reggeli áhítatot sugározva. Még pár perc, és jön a halas ember hangos kurjongatásokkal, hogy aki eddig minderre nem ébredt volna fel, az mos' má' pattanjon ki az ágyból! Na, én ilyenkor szoktam feltápászkodni... Ennek kapcsán eltűnõdtem azon, milyen jó lenne minden magyar falunak, ha reggelente hallgathatná a lelkésze reggeli imádságát! (Ez persze nem biztos...)

A minap tartották a monszun elõtti imaéjszakát. Arra ébredtem, hogy valami elképzelhetetlen hangzavar támadt odakint a faluban. Egyre hangosabb lett a dobszó, az ének, a duda és a csumára tekert hangszóró hangja. Amikor elvonultak az ablakom alatt, muszáj volt kimásznom a szúnyogháló alól, hogy lássam má', mire ennyire buzgók. Hát, Buddha szobrát hurcolták körbe a falu minden utcáján, egész éjjel, többször is. Magyarországon tutira lincselés lenne, ha mondjuk Krisztus keresztjét hordoznánk végig a falun ekkora ricsajjal még nappal is, nemhogy éjnek évadján! Elgondolkodtatott, hogy itt senki nem reklamált, mert sokkal fontosabb nekik a vallásuk, mint nekünk a keresztyénségünk!

A szomszéd falu fõterén is szól ám a téma egész nap. Egy hatalmas műanyag hangszóróból olyan erõvel bömböl torzan-túlvezérelten a zene, és ontanak mindenféle hirdetéseket, hogy majd kinyomja a hangerõ a szememet. Kicsit odébb az ilyen-olyan boltok reklámozzák magukat hasonló módon, habár õk már marha nagy, igazi hangfalakat pakolnak ki az utcára. Csak úgy lobog az arra járók szárongja!

Az üzletekben, a piacon és az utcán, ahol ezt-azt árusítanak, mindent ellepnek a legyek, ott ólálkodnak a kutyák, tehenek. Amikor veszek egy bodegában valami kaját, az eladó az egyik kezével elhessegeti a tengernyi legyet, a másikkal pedig CSIPESSZEL kiveszi az ételt. Elsõ a higiénia, nem igaz? Ezután a kaját egy régi telefonkönyv papírjába, vagy a gyerek tavalyi iskolásfüzetének egyik lapjába csomagolja. Tény, hogy egy finnyás ember megõrülne itt. Igen csak változtatnia kell a hozzáállásán és a gondolkodásmódján annak, aki be akar illeszkedni ide! Én naponta buzdítom magam: "Nem az fertõzteti meg az embert, ami a száján bemegy..."

Más: A szingalézek igenre oldalvást himbálják a fejüket, úgy, hogy eleinte többször megkérdeztem, hogy most igen, vagy nem, mert igent mond, de nemet mutat! Itt kicsit másképp élnek, gondolkodnak, közlekednek, meg tulajdonképpen majdnem mindent másképp oldanak meg, különösen vidéken, ahol élek. A vidéki férfiak öltözete rendkívül egyszerű: egy szál szárong. Ennyi. Ing nem kell, mert állandóan harmincöt fok van, éjszaka pedig huszonnyolc. Cipõre, sõt papucsra sok embernek nem telik. Törtem a fejemet, hogyan lehetne elérni, hogy a papucs-rövidgatya összeállítást bevezessem a helyi divatba, ugyanis utálok inget hordani, de sajnos tõlem elvárják, pedig rohadtul nem fázom... Itt se mindenki normális, mert van, aki rezzenéstelen arccal hosszúnadrágot és hosszú ujjú inget visel ebben a hõségben. Ettõl tényleg elegáns, de hogy mennyire izzad, az más kérdés. Ezt, érzem a buszon...

Marhára nem értem, hogy ha Európában leesik egy szappanos vízcsepp a kezemrõl a fűbe, rögvest odaugrik egy környezetvédõ, itt meg egyet se látok, pedig ezen a helyen lenne aztán dolga! Az autók-buszok-motorok zöme iszonyatos módon füstöl, egy se kapna zöldkártyát Magyarországon. A mosakodás-mosás a kerti vízcsapnál történik, a használt víz egyszerűen beszivárog a földbe. Azokban a házakban, ahol van mosdó, mindaz, ami kifolyik, egyenesen a kertbe megy. Egyedül a WC-bõl vezet csõ az emésztõbe, már ahol van, persze. A szemét mindenhol tonnaszámra tornyosul, a szabadon bóklászó kutyák, kecskék és tehenek eltakarítják az ehetõ részét. Ezért amikor az úton kolbászolnak, minden sofõr bámulatos türelemmel megvárja, amíg levánszorognak az útról ezek a hasznos állatok. Nagyobb tiszteletben van részük, mint a gyalogosnak...

Írtam már, hányan ülnek a motoron. Egyik nap bekanyarodott hozzánk egy kilenc személyes kisbusz. Húszan szálltak ki belõle...

Amikor elkezdek angolul beszélni, természetesen egybõl úgy tesznek, mintha mindent értenének. Amikor lassan rájövök, mekkorát tévedtem, megkérdezem: Do you speak English? (Beszélsz angolul?) Erre széles mosollyal rávágja: inglis!

Jómagam amerikai angolt tanultam, s amikor egyik délelõtt megkérdeztem, hol van a restroom (a mosdó, de szó szerint a pihenõszoba), igen ferdén néztek rám, és meg is kérdezték, hogy pont most szeretnék lepihenni? Próbáltam körbeírni, hogy pisilnem kell, de csak nem értették, hogy jön ez a pihenéshez. Erre konkrétan "piktogramoztam" a tényállást, és akkor egyikük a homlokára csapott: ja, toilet? Na végre! Amúgy sajnos nem sokan beszélnek angolul, s akik mégis, azok valami elképzelhetetlen akcentussal nyomják. Hawaiin azt hittem, nincs annál rosszabb. Ehhez képest itt az elsõ héten egy kukkot sem értettem a helyi angolból.

Errefelé sok minden rendkívül egyszerűen van megoldva, mondhatni rendkívül igénytelenül. Minõségi dolgot alig látni. Rengeteg a kézi munkavégzés, munkagép, normális szerszám alig akad. A kerékpárműhely egy ócska, háromszor háromméteres fabodega, és szó szerint a földön (nincs padló!) zajlik a munka. Ott guggol a kerékpárműszerész, és matat a porban a csapágyak között.

Egy építész itt padlót fogna, és soha fel nem kelne, ha ellátogatna egy építkezésre, és meglátná a zsaluzó bambusz rudakat az acélállványok helyett, meg hogy hogyan keverik egy vaslemezen a cementet kézzel, s fõleg, hogy milyen arányban!

Mindabból, amit leírtam, a legtöbb turista nem sokat lát a szállodája ablakából, meg a feltuningolt, divatos helyekrõl. A színes, turistacsalogató prospektusokból meg végképp nem ezt ismeri meg. Pedig nagy százalékban ez Sri Lanka. És nyilván ezzel együtt a történelmi csodák, trópusi õserdõk, fűszerek, teaföldek, drágakövek, állatvilág.

Egyszer eljött a pillanat, amikor teljesen helyi ember vált belõlem, mert egyszer váratlanul, és fõleg felkészületlenül beszólított a természet egy helyi érdekű budiba, ahol se vödör, se víz, se semmi... Még jó, hogy közel volt a tengerpart! Rövid vívódás után úgy vonultam be a habokba, mint egy élõ, az ujját mereven elõre tartó Lenin-szobor...

Egyik nap mérhetetlen és rendkívüli megtiszteltetés ért! A faluban lévõ buddhista templomban két kis csávót felavattak papnak, és erre a szertartásra engem is meghívtak. Amikor beléptem, a sok ember -majdnem az egész falu- meglepett arccal nézett rám, mert errefelé fehér ember még nem vett részt ilyen eseményen. Jártam már itt párszor korábban is, jól ismertem a két gyereket, akik kétéves korukban kerültek ide, hogy valamikor pap legyen belõlük. Azt tudni kell még, hogy itt egy pappal nem lehet sohasem egy szinten ülni. Beszélgetés közben õ ül a széken, a többiek meg ovisokra méretezett kisszékeken. Ezen a szertartáson azonban mindenki a földön ült, és igencsak elcsodálkoztam, amikor a papok közé ültettek a padra! Így közvetlen közelrõl nézhettem végig mindent. Közben figyeltem a falusiak arcát is akik megrökönyödve néztek rám, hogy én a kaszton kívüli, a patkány és a kutya szintjén lévő ott ülök, ahol ők egész életükben nem fognak! Ezzel mutatta ki a pap mennyire értékeli és tiszteli a személyemet, a munkámat a falujában! Ahol komoly tüntetés is volt ellenem, és jónéhányan meg is akartak verni.
Utána nagy ünnepi evészet következett az udvaron, és mindenki azon mulatott, hogyan eszem kézzel, mert bizony nem a helyi stílusban csipegettem, hanem a két ujjamból formáltam egy lapátot.
Ezen esemény után igencsak elgondolkoztam, hogy otthon, a sajátjaim, a "keresztyének" közül sokan mennyire nem becsülnek s vesznek komolyan! Ez a buddhista pap nagyob keresztyén volt itten...

Igazi trópusi õserdõben is kirándulhattam, ahol fényes nappal is esti sötétség uralkodott a dús növényzet miatt. Igencsak figyeltem a lábam alá, mert tudtam, mennyi állat él a faluban, hát még itt... Pár száz métert a rohanó hegyi patakban is haladtunk, mert ösvény nem volt a vízeséshez. Arra számítottam, hogy a víz lesz vagy tíz fokos, ahogy eddig megszoktam, de legnagyobb meglepõdésemre legalább huszonhat fokos volt. Amikor kimásztunk a vízbõl, látom ám, hogy a helyiek erõsen simogatják a lábukat. El nem tudtam képzelni, miért, egészen addig, amíg meg nem pillantottam, miket vakarnak le a lábukról éles falevelekkel. Nosza, én is végignéztem magamon, és ugrottam is falevélért, mert tele voltam piócával...

November vége felé váratlanul haza kellett utaznom. Istenre bíztam az életem minden történését, és tudtam, hogy az Õ órája másképp jár, mint a miénk...

Sri Lankát elhagyva a Maldív-szigetek látványa lenyűgözött, leszállt ott a repülõgép úgy két órára. Csak tátottam a számat, ilyet eddig sosem láttam. Gyönyörű volt az a sok atoll (korall), és az apró szigetek látványa!

Budapestre érkezve olyan dolog történt velem, ami eddig sohasem: Még a Bosnyák tér is tetszett! Igencsak megváltozott az értékrendem. Most látom igazán, mennyire jó dolgunk is van itt nekünk, és sokszor mennyire nem vagyunk hálásak érte!

Karácsony után újra visszautazhattam Sri Lankára. Az éjszakai repülés eszméletlenül szép volt, mert sütött a holdvilág, és eszméletlen színek voltak így a török sivatag és a hegyek világában.

India felett a napfelkelte is gyönyörű volt! Barátaim kókuszdió levével fogadtak, ami igen jólesett. Colombóból még egy órás autózás végig a tengerparton a faluig, ahol lakom. Megérkezésem után felpattantam a bicajomra, hogy ott kint az óceán partján teljesen egyedül lehessek Istennel és a naplementével.

A kaja kicsit rendbe tett: újra egybefolyhatott taknyom-nyálam a csípõs cuccoktól, és végre kézzel ehettem, és nyalogathattam a kezemet is, és senki észre sem vette!

Eléggé le voltam lombozódva pár napig. Nem a harmincegy fok miatt, se a négy és fél órás idõeltolódás miatt, ehhez azonnal hozzászoktam. Ellenben itt is zajlanak a dolgok, támad a Sátán ezerrel. Egy külsõs falubeli olyan dologgal vádolt meg a minap, hogy teljesen elképedtem. Két hónappal korábban behívott magához beszélgetni, és megkínált teával. Ott él vele a lánya és annak a férje is. A lánya készítette el a teát. A fickó most nagy hangon elkezdett ordítozni velem, hogy azóta a falu róluk beszél, merthogy én kikezdtem a lányával, amikor elfogadtam tõle a teát... Na, erre varrjál gombot!

Szilveszter. Így ránézésre ugyanúgy ünnepelnek, mint bárhol a világon. A partit házon belül tartottuk a családoknak, gyerekeknek. Este tíz körül mindenki lefeküdt aludni, addig viszont a helyi pop zenére szétugrálták magukat.

Egyik alkalommal szinte egész nap az óceán partján idõztem, sokat sétáltam a homokban, kétszer meg is fürödtem. A természet itt gyönyörű, a víz huszonnyolc fokos, egyszóval fantasztikus élményt nyújt. A falusiak nagyon szeretnek, többen megállítanak az utcán, mondván, jaj de jó, hogy visszajöttem! A boltos adott ajándékba egy papaját, szóval a fentebb említett fura figurán kívül mindenki szeret. Elmentem a kedvenc éttermembe is, ami valójában egy iszonyú retkes bolt, hemzsegnek benne a legyek, és az ember ott fõzi elõttem a kaját. Viszont baromi jól csinálja. Közben jókat beszélgetünk, és nagyon jól érzem magam, mert köztük vagyok, nem egy elszigetelt világban. A szomszédban ott a rengeteg flancos étterem a turistáknak, de egybe se mentem még be, és nem is fogok.

Azé' munka is van bõven, ma például fotóznom kellett, és hat cunami sújtotta gyereknek az ügyét intézem. Ez jó pár napos feladat. Tegnap délutánra megszerveztük a szomszéd faluba való utazást egy gyereklátogatási ügyben. Meg kellett várni, amíg mindenki megebédel, utána tudtunk csak nagy lassan elindulni a tuk-tukkal. Ugyanazon az úton, ahol kihajtottunk a faluból, kb. negyedórával késõbb, felrobbant egy terrorista bomba, amit egy olyan buszban rejtettek el, amilyenek a parton közlekednek a falvak és a városok között. Ilyennel utazom amúgy majd' mindennap. Az ügyünk elintézése után nem is tudtunk egyenesen visszamenni. Jó nagyot kellett kerülnünk, eltávolodva a parttól, és csak nagy nehezen értünk haza, mert az igen rossz minõségű és keskeny belsõ utakra terelték a forgalmat. Az országutat természetesen teljesen lezárták, óriási volt a tömeg, lassan araszoltak az autók a falunk szűk utcáján. Miután hazaértünk, bringával odatekertem a robbanás helyszínére, és elképedtem... Kb. száz méteres körzetben mindent letarolt a bomba, a busz és környéke persze cafatokban hevert. Az úton szanaszét minden. Roncsok és emberi húscafatok. Azóta már tizennyolcra emelkedett a halálos áldozatok száma.

Ekkor újra el kellett gondolkodnom... Ha negyedórával késõbb indulunk, és pont akkor robban a bomba, amikor az a busz leelõzi a tuk-tukunkat, akkor most nylonzsákban vagyok a két társammal együtt. De hiszem, hogy nem a negyedórán múlott, hanem Isten erején!!! Miután erre rádöbbentem, elfogott a remegés, elõvettem a gitárt, és egy órán át csak énekeltem Istennek, a könnyeimmel küszködve.

Egy heti sikertelen szervezkedés után végre elindulhattunk egy messzebb lévõ városba, hogy meglátogassak három családot. A szervezés nem volt könnyű, mert hol a kontakt-ember nem ért rá, hol ez, hol az nem jött össze. Ám aztán egy borús, hideg téli napon (25 fok hideg volt!) elérkezett az indulás pillanata. Elõrelátóan jóval elõbb útra keltünk, mert Sri Lankán bármi megtörténhet. Beültünk a tuk-tukba, de amint kifordultunk az útra, leállt a járgány. Pont ott, ahol a minap a robbanás volt... Kifogyott a benzin. A sofõrünk széles mosollyal hátranyúlt, hogy semmi gond, van nála! Elõvett egy két decis palackot, aminek az alján ott lötyögött vagy fél deci... Nagy lendülettel beleöntötte a járgányba, és mondogatta: semmi gond! Persze láttam, hogy ez legfeljebb száz méterre elég, a benzinkút viszont 8 km-re volt. Mivel azonban csutkára kiszívta a benzint a motor, be se indult attól a fél decitõl. Semmi gond, mondja a sofõr, szétszereli a motort. Gondoltam magamban, attól még nem lesz benne benzin. De láss csodát, tényleg beindult! Na, visszaültünk, és nyomás tovább! Mentünk vagy egy centit, újra lefulladtunk. Eleredt az esõ is, és vészesen közeledett a találkozás idõpontja. Rendíthetetlen mosolyú sofõrünk ekkor telefonált egyet, és kb. negyedóra múlva valaki bicajjal odahozott hozzánk egy egész liter benzint. Nem semmi. Hogy honnan, azt nem tudom, Sri Lanka-i titok ez! Na, gondoltam, most végre mehetünk! Volt még negyedóránk, az elõttünk álló egyórás úthoz... A motor még mindig nem akart beindulni, mert az elõzõleg beleöntött benzinrõl kiderült, hogy olaj volt. Sebaj, újabb motorszerelés következett. Közben ömlött a trópusi esõ, de a mi sofõrünk műanyagból volt, nem zavarta különösebben. Én csak üldögéltem ott bent, és azon gondolkoztam: ez Sri Lanka... Újabb széles mosollyal megjelent a sofõr, és most tényleg útra kelhettünk. Jól megbütykörészte a dolgot! Egy kicsit késtünk a találkozóról, de Sri Lankán a kétórás késés miatt még csak elnézést se kérnek, apróság. Az elsõ és második gyerek látogatásával hamar végeztünk, utána kértünk útbaigazítást a harmadik címhez. Ezt elég hosszan magyarázták, így kavartunk vagy három kilométert eszméletlen rossz utakon. Közben jó néhányszor megálltunk újabb útbaigazítást kérni. Az emberek egyre csak mutogattak, hogy arra. Iszonyatosan rázós volt a földúton, majd kirepültem a sárba, és egyre az járt a fejemben, hogy nem is olyan könnyű meló ez a látogatás... Végre megérkeztünk, és akkor nem tudtam, hogy a guta üssön-e meg, vagy inkább fetrengjek a röhögéstõl? Pontosan ugyanoda érkeztünk meg, ahonnan elindultunk, csak az utca másik végérõl érkezve. A háziak kijöttek, hogy most meg miért jöttünk vissza? Másodpercekig ott álltunk egymással szemben, õk se értették a dolgot, meg mi se, de aztán elkezdtünk dõlni a nevetéstõl. Hát igen, ilyen is csak Sri Lankán eshet meg, hogy három kilométert zötykölõdtünk, ahelyett, hogy a jobbra kanyarodás helyett, balra kanyarodtunk volna, és akkor két méter után pont ugyanoda lyukadtunk volna ki! Miután felálltunk a nevetésbõl, elmondták, hogy jó az irány, de egy házzal odébb menjünk. Kész voltam... Az a ház viszont a mocsár közepén állt, még jó, hogy mezítláb-papucsban járok itt, mert jött a dagonyázás rendesen. Valami olyan fekete sárban cuppogtunk, amit este sokáig kellett vakarnom, hogy lejöjjön. Pillanatok alatt inkább disznónyájra emlékeztettünk, mintsem úriemberekre. Így érkeztünk meg a házhoz, ahol csak világító fehér arcomnak volt köszönhetõ, hogy nem nyúltak puskáért!

Egyik hajnalban tök sötétben keltünk, különös, pára-ködszerű anyag ült a falun. Az elõttünk álló száz kilométer itt kemény háromórás utat jelent, csupa zötykölõdéssel, mert egyrészt szörnyen rosszul, másrészt meglehetõsen vadul vezetnek errefelé. Hamar felfordult tõle a gyomrom. Colombóba érve persze a szokásos totális dugó, iszonyú füst, por, milliónyi ember fogadott. Térkép itt nincs, ha mégis akad, azon az itteniek nem igazodnak el, így a sofõr állandóan megállt címet kérdezni. A kérdezetteknek persze halvány fogalmuk sincs, melyik utca merre található, de ezt sose vallanák be, ezért aztán olyan bonyolult magyarázatba fognak, hogy elképesztõ. Annyi utca nincs is! Ezért aztán a sofõrünk száz méterenként újra kérdezõsködött. És ez így ment végig. Nagy nehezen rátaláltunk az elsõ iskolára, aztán a másodikra. A rekkenõ hõség, és a város kellõs közepén egyszer csak bekrepált a légkondi... Laza leizzadás következett. A rosszban az volt a jó, hogy a következõ iskola mellett működött egy szerviz, így míg mi az ügyeket intéztük, a sofõr bement a szervizbe, ahol persze épp ebédszünet volt... A British School egy teljesen más világ. Mintha nem is Sri Lankán lennénk. Érdekes volt, hogy az idejáró szingaléz gyerekek egymás között angolul beszélgettek. Õk a nagyon gazdagok gyerekei. Sok fehér diák, tanár van ebben az iskolában, s a tanárok Angliából valók. Itt, valamint Indiában egyaránt az a szokás, hogy bizonyos magasabb kasztokban angolul beszélnek otthon is. Egy ilyen ember az ügyeit is angolul intézi. Szétmosolygom magam, amikor valaki ezt a kasztot eljátssza, és úgy telefonál elõttem! Vagy minimum minden második szava angol, miközben egyébként szingalézül beszél. Ez amúgy egy iszonyúan drága suli, csak lestem az árakat! Egy év közel félmillió forintba kerül. A suli klotyója valóságos élményt jelentett a retkes budik után. Tiszta, nem büdös, puha WC papír, szappan, törülközõ, ami mifelénk abszolút nincs. A kocsi még mindig javult, ezért átmentünk a szomszédos cukrászda-büfészerű építménybe lazulni. A szemem annyira hozzászokott már a falusi látványhoz, hogy ez is igazi élményszámba ment, mert gyönyörűnek tűnt belül minden. Légkondi, kivilágított pultok, rengeteg kaja, italok, tüsténkedõ pincérek... Csak itta a szemem, majd a szám is mindezt. Pár napja, amikor a faluban bementem egy másik étterembe délidõben, a személyzet éppen valami bugyuta filmsorozatot bámult a bömbölõ TV-ben. Elõször nem is akartak észrevenni, annyira lenyűgözte õket a sorozat fõhõse. Álltam egy darabig az étterem egyébként tök üres volt, majd megunva odaszóltam, hogy ennék valamit. Szikrázó pillantásokkal korholtak, hogy nem látom, mit néznek??? El vannak foglalva, ne zavarjam õket!!! Én másképp gondoltam, ezért az épp kapóra jött reklám alatt gyorsan elmutogattam, mit kérek a tányérba.

Este, visszafelé menet persze a városból kifelé volt tumultus. Totál kifáradva értem haza.

Az utolsó héten egy messzebb lakó gyereket, illetve családját látogattuk meg. Kint laknak egy rizsföld közepén. Gyönyörű zöld ott minden, a bivalyok békésen dagonyáztak, a hozzájuk tartozó fehér madarakkal együtt. A ház mellett közvetlenül két óriási szikla áll, és rengeteg pálmafa, mindenféle növény. Elképesztõ csend, minden zöld, minden békés, minden gyönyörű. Nekem más dolgom nem is volt, csak magam alá toltam egy széket, a lábaimat feltettem egy pálmafa tövére, és elvoltam... Egyszer csak megjelent egy igen izmos kis fickó, a lábaira kötött egy kötelet, és ennek segítségével, puszta kézzel, felmászott kókuszt szüretelni nekünk. A csávó kb. három emelet magasban bravúroskodott, ide-oda függeszkedett. Persze nem volt biztosító kötél meg ilyesmi... Miközben hajigálta lefelé a kókuszokat, amelyek nagy puffanásokkal értek földet, elképzeltem, hogy pár perce még ezek alatt üldögéltem békésen, és bizony maguktól is le szoktak ezek esni. Sõt, elég gyakran... Számold ki, ha egy háromkilós cucc három emelet magasságból a fejeden landol, az milyen gigantikus hatást vált ki benned! De nem a számolással foglalkoztam, hanem rendkívüli élvezettel iszogattam az abszolút frissen szedett gyümölcs nedűjét, majd a héjából metszett kaparóval kivájtam a kókusz fehér húsát... Eszméletlen finom dolog ez.